"Egyetlen nap sem olyan, mint a másik, mert mindegyik tartogat egy csodát, egy mágikus pillanatot, amikor az univerzum összeomlik, és új csillagok születnek."

Tökéletes bűntény: soha nem tudjuk kideríteni, ki ölte meg az örömünket, hol vannak a bűnösök, és miféle okok vezérelték őket. De ezek a bűnösök, akik nem fedik fel a kilétüket, vajon tudatában vannak-e egyáltalán a tettük súlyának? Szerintem nem, mert ők is a saját maguk által teremtett valóság foglyai - legyenek bár depressziósak vagy arrogánsak, kisemberek vagy nagyhatalmúak.

Az igaz barátság eszménye valóság vagy csak illúzió?

Ki képes hinni még az igaz barátság eszményében napjainkban? Én kiábrándultam belőle. Bármennyire is szeretnék, egyszerűen képtelen vagyok hinni egy olyan dologban, amely előttem még sosem mutatta meg önmagát. Egyáltalán miért is hinnék benne, ha eddig még sosem ért utol? Az emberiség túl gyarló ahhoz, hogy megértse a másik embert, boldogságát saját örömeként élje meg, más szomorúságában pedig vigaszt és támaszt nyújtson annak, aki rászorul a segítségre. Az emberiség nagy része csak saját magára képes összpontosítani, ezért képtelen meglátni más szenvedését, ha pedig ugyan látja a szenvedőt, inkább a sárba tiporja, minthogy segítő kezet nyújtson neki. Mi is az a barátság? Egyáltalán létezik még? Én már azt hiszem, nem tudok választ adni a kérdésre. Oly rég éreztem halovány jelét is eme érzésnek, hogy mára már teljesen elfelejtettem. Ha találkoznék vele sem venném észre, hogy ez most az a tényező. Az emberek ahelyett, hogy megismertek volna, mindig csak elutasítottak számomra érthetetlen okok miatt. Persze mindig keresték a kifogást, melyekről persze én tudtam, hazug szavak, de mégis hagytam magammal elhitetni. Hogy miért, én sem tudom. De egy idő után kitaszítottá váltam. Észrevettem, hogy az emberek, ha tehetik, legszívesebben már észre sem vesznek, hiába állok előttük. Inkább rám se néznek, csakhogy ne kelljen velem szót váltani. Fogalmam sincs, mi lehet a hiba, mi lehet az az orbitálisan nagy probléma a bennem, mely megpecsételte ez idáig sorsomat. Változzak meg, mások akaratáért? Ha változnék is, hogyan és mivé? Ismeretlen a hiba forrása. Miért legyek más? Ha megtagadnám önmagam sincs garancia, közelebb kerülök az emberekhez. Számkivetett vagyok, egy való világok peremén hánykódó hajótörött. Mit is reméljek? Mért is higgyek a barátságban? Majd ha érzem közeledtét, tán eloszlik kételkedésem. Addig viszont tagadom létezését. "A többi ember olyan kiszámíthatatlan! Reakcióik előreláthatatlanok, körülbástyázzák magukat, és úgy viselkednek, ahogy ő: közönyt színlelnek minden iránt. Ha valaki nyitott a világra, azt vagy azonnal kiközösítik, vagy piszkálják és lenézik, mondván: "túl naiv"."

"A buták egyébként azért nem szeretik az okosokat, mert nem tudják, hogy azok mit miért csinálnak, és állandó félelemben élnek, hogy abból káruk származik. Ráadásul el se lehet nekik magyarázni mertmivelhogy buták."