Volt egyszer egy lány. Tele volt álmokkal és őt igazán érdekelték a világ dolgai. Úgy gondolta, megvalósítja álmát és harcba száll egy jobb életért. Mert ő hiába volt ambiciózus és hiába volt értékes, a hely, ahová született mindig csak visszahúzta őt és ellehetetlenítette továbbjutását. Pedig a lány szeretett volna hazaköltözni. Oda, ahol élt gyerekként, oda, ahonnan elvitték őt egy jobb élet hitelével, ami nem valósult meg. És el is jött onnan, mert nem érezte magát ott boldognak. Mert ő tényleg a boldogságot kereste és nem érte be akármilyen tüneménnyel. De amikor otthagyta múltját és egész életét, vette csak észre, hogy a boldogság az nem ilyen. Ha az egész életünkről lemondunk azért, hogy boldogok legyünk, akkor nem kellene szomorúnak lennünk és szenvednünk jobban. A lány nem döntött jól. Csak akkor értette meg, hogy a boldogság bennünk lakozik, amikor már feladta az életét és elmenekült minden olyan helyről, ahol boldogságot remélt, de nem talált. És akkor úgy döntött, nem menekül tovább. Mert a boldogság bennünk van és nem kell elmennünk a világ végére azért, hogy megtaláljuk. Elég csak egy olyan pillanat, amely rávilágít arra, hogy igenis, mennyi mindent tettünk és milyen sokat harcoltunk és minden harcból büszkén felálltunk és kezdtük újra, hogy megtaláljuk az utunkat és helyesen éljünk. Talán pont ez a boldogság, hogy megleljük az utat, mert ha azon továbbmegyünk, egy leírhatatlan, csodás dolog vár ránk.

Cipeld más terhét is...

Megtörténhet az is, hogy te kapod meg más büntetését és neked kell helyette szenvedned, egy olyan dolog miatt gyötrődsz, amit el sem követtél. És ezalatt az, aki a hibát elkövette, éli tovább életét, mintha mi sem történt volna, azt mondván, ez az ő büntetése és szenved is miatta. És ha szóvá teszed, hogy az életed eddig sem volt könnyű, és most, hogy téged bűntettek meg helyette, csak tovább zuhantál a szakadékba, akkor csak tovább rontasz a helyzeteden. De mért neked kell szenvedned, mért neked kell kiállni az élet próbáit, amikor minden feladatot helyesen elvégeztél? Az élet igazságtalan. És

karma sem létezik. Milyen világ is ez, ahol más helyett kapod a pofonokat? És ha szóvá teszed, egy egyszerű válasszal kikerülik a problémát: az életre tanítanak meg. És mi van azzal, aki már mindent tud az életről, mert már annyiszor döntött rosszul és mindig elviselte a sorsát és még mindig életben maradt, és túlélte idáig? Mért kell azt büntetni, aki nem érdemli meg? Talán ha helytelenül cselekednénk, jobban járnánk. De akkor meg gyötörne a lelkiismeret, hogy rossz úton járunk, eltévesztettük az irányt. El lehet gondolkodni, mi a helyes út, vagy van-e ebben a helyzetben jó döntés…

Túl sokat hittem, feladtam mindenem, de másvalami várt.

A szenvedés mindig abból fakadt, hogy túl sokat vártunk bizonyos dolgoktól ahelyett, hogy elfogadtuk volna őket saját valójukban. Az emberek túl sokat várnak az élettől és nem képesek megérteni, hogy ez nem így működik. Az életben vannak csodaszép pillanatok, melyeket meg kell becsülni és senki sem értékeli őket. Senki sem látja be, milyen is őszintén örülni csupán a puszta létnek is, hogy élhetünk, hogy még lesz holnap és még van jövő. Még bármi megtörténhet és meg is fog. De nem is szabad túlértékelni a szépet, mert 10 alkalomból csak egyszer részesülhetünk benne. De a rossz pillanatot is el kell fogadni, mert ez is a lét velejárója. Túl sokat várunk és nem azt kapjuk, amit szerettünk volna. Pedig van lehetetlen és van olyan, hogy nem az történik, amit vártunk. Ez az élet. Én is túl sokra becsültem az álmomat. És naivan azt hittem, hogy ha mindent megteszek azért, hogy beteljesüljön, akkor az életem is szebb lesz. Pedig ez az álom csak egy álom volt, én hitettem el magammal, hogy még lehet esélye, pedig nem így volt. Ez csak egy álom volt és az álmok csak akkor szépek, amikor gondolatban szőjük azokat. Ez csak egy álom volt, melyet nem kellett volna megvalósítani sohasem. De ha már így alakult az élet, beletörődöm hát és elfogadom, hiszen az én álmom volt. Legalább nem úgy halok meg, hogy semmit sem tettem meg azért, hogy boldog legyek. És ez valahogy örömmel tölt el…Ilyenek az élet apró csodái…

De amíg fájdalomból áll, Amíg félelemből él. Addig nyugodni úgyse hagy Az a valaki, aki vagy...

Az emberek folyton megkövetelték, hogy olyan legyek, amilyen nem akartam lenni.

És mivel sosem lettem olyan, amilyenre

szükségük lett volna, folyton csak elutasítottak.

Amíg kifejeztem egyéniségemet a sötét ruháimmal, nem tetszettem, de amint átlagossá váltam és beleolvadtam a környezetbe, sem lettem értékesebb tagja a társadalomnak. Csak egy lettem a sok közül. De én sosem akartam elveszi a tömegben. Mindig is szerettem volna lenni Valaki.

Csak önmagamnak tudtam bizonyítani értékességemet.

Ha nem jeleskedtem a tanulásban, senki voltam, és őszintén reméltem, ha ezen változtatok, talán én is lehetek még Valaki. De nem így lett.

Most osztályelsőként, egyetemre készülve sem érek semmit mások szemében. Az egyetlen véleményük rólam az, hogy bunkó vagyok, mert nem osztom meg velük tudásomat.

De hogyan is oszthatnám meg velük, a tudás az nem egy olyan dolog, amit el lehet küldeni e-mailben…

Most azért ítélnek el, ami nem vagyok, egy olyan céltalan, életunt fiatal, akit megelégeltem és eldobtam. Lecseréltem valaki másra, aki olyan, mint én most és már nem a fájdalom az egyetlen érzése, és a célja a menekülés. Élni akar, tervezni, jövőt akar, telet, szelet, hóvihart. Mert felfedezte az élet csodáit és szeretné meghódítani azokat.

De ismét rossz helyen keresi az utat.

Mert amikor életuntan, céltalanul boldog emberek közt élt, kinézték a többiek, mert nem tartozott oda. És ő maga is rájött, hogy az nem az ő világa volt és el is menekült onnan hamar.

De amikor rájött, hogy mégis olyan akart lenni kicsit, mint a társadalom, boldog és életteli, már elmenekült arról a helyről, ahol a magabiztossággal és a célokkal értékes az ember.

Most ismét rossz helyen keresi a választ a kérdéseire és nem érti, mért nem leli őket sehol.

Talán ott hever a válasz előtte. Talán csak nem veszi észre, mert olyannyira el van foglalva a keresésével.

De az biztos, hogy egyszer lerombolja a társadalmat. Porig égeti azt a rendszert, ahol az ember nem lehet egyszerre önmaga és a társadalom tagja is.

Ő már nem akar dönteni. Csak szeretne élni, és szeretné, ha rövidke életére emlékezne valaki, mert ő igenis értékes volt és egyedi.

Az a fontos, hogy mindenki megtegye, amit megtehet.

Egyszer én is hazaértem, de nem lettem boldogabb. Azt hiszem, nem ez volt a boldogságom kulcsa. Biztosan eltévesztettem az irányt. Van ez így, az ember téved, és tanul a hibáiból, hogy máskor már ne kövesse el őket újra. Ilyen az élet is. Most is folyamatosan keresem a boldogságomat és érzem, hogy napról napra közelebb vagyok hozzá. Néha már a szelét is érzem, ahogy az idő múlása bearanyozza az életem. Csak félek emellett attól is, hogy amíg telik az idő és én folyton csak várom, hogy legyen holnap és holnapután, egyik nap elveszek az időben és keresés közben életemet vesztem. Az egész életem is folyton csak erről szólt, hogy legyen holnap, a mai nap nem tetszik. De a mostani élethelyzet sem a megfelelő, áh, lehetne jobb is, legyen akkor már jövő év. De még mindig gyerek vagyok, akkor fel akarok nőni. És ez ment éveken át, mígnem egy képzelt valóságért feladtam az addigi életemet és hazaindultam. Fájt hazajönnöm. Napokig csak sírtam és gondolkodtam, hogy megérte-e. De az életben kockáztatni kell, tökéletes döntést lehetetlen hozni. Ha mersz, nyersz. Ha meg sem próbálod, azzal esélyt sem adsz egy jobb lehetőségének.

De tényleg ennyire kell fájnia a döntésnek és évekre bélyeget kell égetnie a szívembe, hogy mindig ott legyen? Válságok esetén általános gyakorlat, hogy először cselekszünk, aztán megbánunk. Talán ez is csak egy lecke volt, amit megtanultam. És ennyi tapasztalattal most már visszasírom a múltat is. Mert amíg ott éltem és csak a remény volt aprócska életem összetevője, addig csak a világ ezen kicsiny problémái voltak az enyémek. Most viszont a világ problémái megkétszereződtek és ismét menekülnék, de nincs hová. Egyszer elmenekültem, féltem, csalódtam és sírtam. Nem akarok még egyszer ugyanebbe a hibába esni. Nem akarom ezt az egészet újra átélni. De aki nem kockáztat, nem is nyer…

“Ha választanom kellene, inkább az elnézést választanám, amely időt ad az embereknek, hogy megjavuljanak, s nem a szigort, amely rosszabbá teszi őket, sem pedig a sietséget, amely nem vár megbánásra.”

Feladni mindent egy jobb reményében

Gyakran előfordul, hogy álmainkat, amelyek, ha van olyan nagy szerencsénk, és valóra válnak, nem abban a formában látjuk őket viszont, ahogy azt elterveztük gondolatban.

Itt állok félig az őrület küszöbén. Valóra válhatna mindaz, mi egész életemben motivált. Visszakaphatnám azt, amit elvettek tőlem és egyáltalán nem vagyok már biztos abban, hogy olyan jó és szép az álmok beteljesülése.

Egyáltalán azért vannak az álmok, hogy valóra váljanak? Mert mindaddig, míg csak tervezgetjük és szőjük jövőnk hálóját, mindent szépnek látunk. Reméljük, hogy majd egyszer mi is úszhatunk a kék fellegekben, felkelünk reggel, elvégezzük a dolgunkat s mikor eltűnik a mosoly arcunkról, felvidít az a szép ábránd, s mesei elem, melyet fejünkben ötlöttünk ki.

Félek. Határozottan félek. Sokkal jobb volt minden, míg nem határoztam el, hogy beváltom a személyes történetemet. Már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg azt az életet akarom élni, ami nekem lett szánva.

Eluralkodik rajtam a teljes kétségbeesés és a káosz elegye. Mit tegyek? Már elindult s hamarosan meg fog érkezni. De még van időm kiszállni, de vajon fordítsak hátat a boldogságnak? Ajj, miféle boldogság, s milyen áron?

Úgy szeretném csak egy percre is kikapcsolni magamat, hogy ne gondolkodjak s ne lássam magam előtt folyton azt az utat, azt az elágazást. Nem tudok dönteni. Azt sem tudom, én mit akarok. Ha láthatnám a jövőt.. ha tudnám, hogy megbántam-e. Még van 1 napom kitalálni, akarom-e még.

Egyre csak győzködöm magam, hogy igen is, nekem ezt az utat kell választanom. De vajon megér-e ennyit a képzelt boldogság? Megéri eldobni a biztosat a bizonytalanért.

Tanácstalan vagyok. S már nem is akarom kikérni senki véleményét, túl sok galibát okoztam így is.

De a kérdés még adott: feladjak mindent a „talán” semmiért? A képzelt boldogságért ?

Zirc és én

Karomba zártalak
S átadtam álmaim neked.
Karomba zártalak s vártam,
Vártam, mikor jön el a kikelet.
Még most is várok, pedig már elmúlt a tél.
Vártam rád is, de te sosem jöttél.
Eldobtam mindent, mi rég enyém volt
Feladtam életem, a terv megvolt.
Most mégis keserv és bánat tölt el
Félek már sosem lelem meg azt, mit oly rég elvesztettem.
Mi történt velem, hová lett a régi én?
Feledésbe merült az álmok tengerén.
Találj már rám, én nem kereslek tovább
Kárba veszett érzem, az összes elmondott imám.
A drága város, a kedves emberek...
Otthonom volt, most sehol sem lelem.
Talán már nem is vagy az enyém
Talán sosem voltál az..
Mégis most arra kérlek, hozd el nekem a tavaszt.
Én itt vagyok, engem megtalálsz
Keress tovább, én várok rád!!!
Drága város, kedves emberek,
Talán egyszer még visszatérhetek.
Azt mondják a remény nem hal meg egykönnyen...
S én hiszem, e korszaknak nagy reform vethet véget.
Ha harc, hát legyen harc!
Véres küzdelem, mely a sötétbe hajt..
Én megvívom, s ha netán elvisz a vég
Tudd, a gyertya lángja örökké ég..

"Egyetlen nap sem olyan, mint a másik, mert mindegyik tartogat egy csodát, egy mágikus pillanatot, amikor az univerzum összeomlik, és új csillagok születnek."

Tökéletes bűntény: soha nem tudjuk kideríteni, ki ölte meg az örömünket, hol vannak a bűnösök, és miféle okok vezérelték őket. De ezek a bűnösök, akik nem fedik fel a kilétüket, vajon tudatában vannak-e egyáltalán a tettük súlyának? Szerintem nem, mert ők is a saját maguk által teremtett valóság foglyai - legyenek bár depressziósak vagy arrogánsak, kisemberek vagy nagyhatalmúak.

Az igaz barátság eszménye valóság vagy csak illúzió?

Ki képes hinni még az igaz barátság eszményében napjainkban? Én kiábrándultam belőle. Bármennyire is szeretnék, egyszerűen képtelen vagyok hinni egy olyan dologban, amely előttem még sosem mutatta meg önmagát. Egyáltalán miért is hinnék benne, ha eddig még sosem ért utol? Az emberiség túl gyarló ahhoz, hogy megértse a másik embert, boldogságát saját örömeként élje meg, más szomorúságában pedig vigaszt és támaszt nyújtson annak, aki rászorul a segítségre. Az emberiség nagy része csak saját magára képes összpontosítani, ezért képtelen meglátni más szenvedését, ha pedig ugyan látja a szenvedőt, inkább a sárba tiporja, minthogy segítő kezet nyújtson neki. Mi is az a barátság? Egyáltalán létezik még? Én már azt hiszem, nem tudok választ adni a kérdésre. Oly rég éreztem halovány jelét is eme érzésnek, hogy mára már teljesen elfelejtettem. Ha találkoznék vele sem venném észre, hogy ez most az a tényező. Az emberek ahelyett, hogy megismertek volna, mindig csak elutasítottak számomra érthetetlen okok miatt. Persze mindig keresték a kifogást, melyekről persze én tudtam, hazug szavak, de mégis hagytam magammal elhitetni. Hogy miért, én sem tudom. De egy idő után kitaszítottá váltam. Észrevettem, hogy az emberek, ha tehetik, legszívesebben már észre sem vesznek, hiába állok előttük. Inkább rám se néznek, csakhogy ne kelljen velem szót váltani. Fogalmam sincs, mi lehet a hiba, mi lehet az az orbitálisan nagy probléma a bennem, mely megpecsételte ez idáig sorsomat. Változzak meg, mások akaratáért? Ha változnék is, hogyan és mivé? Ismeretlen a hiba forrása. Miért legyek más? Ha megtagadnám önmagam sincs garancia, közelebb kerülök az emberekhez. Számkivetett vagyok, egy való világok peremén hánykódó hajótörött. Mit is reméljek? Mért is higgyek a barátságban? Majd ha érzem közeledtét, tán eloszlik kételkedésem. Addig viszont tagadom létezését. "A többi ember olyan kiszámíthatatlan! Reakcióik előreláthatatlanok, körülbástyázzák magukat, és úgy viselkednek, ahogy ő: közönyt színlelnek minden iránt. Ha valaki nyitott a világra, azt vagy azonnal kiközösítik, vagy piszkálják és lenézik, mondván: "túl naiv"."

"A buták egyébként azért nem szeretik az okosokat, mert nem tudják, hogy azok mit miért csinálnak, és állandó félelemben élnek, hogy abból káruk származik. Ráadásul el se lehet nekik magyarázni mertmivelhogy buták."

Egy gondolat...

A magány képes tönkretenni még a legerősebb embert is. A szavak, az érzések hiánya… Amikor szükségünk lenne rá, nem jön, mikor már túl késő, megjelenik. Miért jött, miért érkezett? Hiábavaló minden ellenszegülés. Ez az élet kegyetlensége. Hogy amikor teljesen összetörünk a nehéz súly alatt, az egész világ ellenünk szegül, csak hogy teljesen elutasítsunk minden pozitív érzést, még a reményt is. Az emberek olyan gonoszak. Senki sem képes észrevenni a gyötrődő társukat, akinek a szíve zokog, és csak egy barátra, egy igaz társra vágyik, aki megvígasztalja, mikor már végleg lemondott az életről. És, hogy miből fakad a harag és a gyűlölet? Pontosan ezek az emberek szítják egymás közt. A szenvedő és a kegyetlen harca ez. Senki sem érti, miért ez a gyűlölködés. A béke fogalma ismeretlen. Nem találja meg a helyét a világban. Magára marad és tehetetlenné válik saját életével szemben. Hogy lábalhat ki mindezekből? Lehetetlenre nehéz választ találni. "Senki sincs egyedül a szenvedéseiben - mindig akad valaki, aki ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy örül és ugyanúgy szenved, mint mi, és ez erőt ad, hogy bátrabban szembenézzünk az előttünk álló kihívásokkal."

Nem tudunk – nem akarunk – tenni ellene

Számos dolog van a világban, amely bosszant, mégsem teszünk ellene semmit sem. Mintha észre sem vennénk, mennyire zavar, de amikor szembesülünk vele nap, mint nap érezzük, lassan az őrületbe kerget hallgatásunk. Pedig ha kinyitnánk a szánkat és utat engednénk az elhallgatott szavaknak, megoldódna a probléma. Talán belátnák azok a mások, milyen tévesen ítélték meg a helyzetet, és amiről azt hitték, nekünk jó, kiderülne, csak gyötrődtünk tőle. Talán már senki sem látná azt a helyzetet olyan vidámnak. Már nem akarnák olyan erősen azokat a „szépségeket”, amelyek nekünk oly sok idegtépő pillanatot okoztak. De a remény örökké ott él szívünkben, talán a hit is, hogy majd egy adott pillanatban kiadjuk érzéseinket, s megváltoztatjuk életünket. Addig viszont el kell viselnünk hallgatásunk súlyosságát. "Hagyd ezt abba, ne gondold mindig azt, hogy zavarsz, ne érezd örökké feszélyezve magad! Ha valakinek nem tetszik, majd szól. Ha meg nem mer szólni, az az ő baja."

Boldogságról... álmokról... tavaszról...

Ha ma azt mondom, hogy jó pár ismerősöm él külföldön, az emberek már nem kapják fel a fejüket a hír hallatán. Lassan kezd megszokottá válni ez az állapot. Amikor beszélgetek velük, mindig szóba kerül a jobb életkörülmény, ami ott vár rájuk, a nagyváros, ahol élhetnek, és az a hatalmas üresség, amely a szívükben tátong. Mert egyedül vannak, távol mindenkitől. Sajnálom őket és együtt érzek velük. Mert én is érzem ezt a hatalmas lyukat, amely a szívem mélyén tátong. Én is éppoly magányos vagyok, mint ők több ezer kilométerre a szeretteiktől. Én is haza vágyom, csak sajnos én még mindig nem éreztem biztos talajt a lábam alatt. Nézem a hóesést az ablakból, merengek az életemen. Reggel azt várom, jöjjön az este, este pedig már ébredni szeretnék. Csak múljon már az idő, teljenek a másodpercek, csak érjek már haza végre. Az út során pedig egyszer majd csak megtalálom az otthonomat. Van egy titkom, melyet nem mondhatok el senkinek sem. Magamban kell „örülnöm” eme rejtelmes igazságnak. Félek még belegondolni is, mert egyszer már csalódtam egy ilyen álomban. De nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot. Hol segít, mikor eszembe jut, hogy nem sok van még hátra az útból, de mikor elbizonytalanodok, azonnal kétségbeesek, és nem hiszek már a tervben. Úgy szeretném szétkürtölni a világban, hogy mindenki hallja. Talán magabiztosabb lennék tőle. Talán elmúlna minden kételyem, amely a jövő szépségeit árnyalja be. Még az is lehet, hinnék benne, sőt, talán még bíznék is. Tavasszal megtudom az igazságot. Addig pedig minden nap rettegek, és félek, hogy rám nem vár aznap a kikelet. Csak a felismerés, hogy nem vagyok méltó mások szeretetére és a mélységes nagy bánat, hogy ismét elszaladt egy esély a jobbra. Mindenki azt gondolja, hiszi vagy mondja, hogy ha van barátom, az egyenlő a teljes boldogsággal. Pedig nekem bizony van szerető társam, mégsem nevezném magamat boldognak. Talán mert az emberek nincsenek tisztában a boldogság fogalmával. Miért hisszük azt, hogy az élet örömei a nagy dolgokban állnak? Ha felfedeznénk minden apróságot az életben, az a sok, kevés kis jó dolog új fényben világítana meg minden napot. De erre még én sem vagyok képes. Csak várom a holnapot, a tavaszt, a nyarat, várom, hogy majd jobb lesz, de ezt még magam sem hiszem el. Csak az az álom, az a nagy titok most csak az enyém, amely szeretném hinni, hamarosan beteljesül… "Hiányzik belőlünk a kellő bátorság, hogy merjük követni a jeleket és az álmainkat. Lehet, hogy ettől vagyunk szomorúak?"

A jelen értékei

Rémület, milyen sokszor eszembe jut a múltam. És az, hogy most sem vagyok jobb a régi önmagamnál. Minden nap csak azt hajtogatom, hogy mi lesz holnap, holnapután, pár év múlva és lassan már észre se veszem, hogy eközben elfelejtek élni. Mert amíg a jövőről szőtt álmaim életben tartanak, nem élek a jelenben és ezalatt az idő alatt valahogy nem is voltam önmagam. Most most van és a jelent kell átélni. Fel kell fedezni az élet szépségeit, élni kell a lehetőségekkel. Úgy kell megélnünk minden pillanatot, hogy később pozitív érzésekkel töltsön el majd a visszaemlékezés. Persze ezt mondani könnyű, így tenni már annál nehezebb, sőt, néha talán lehetetlennek tűnik. De nem élhetünk meg minden napot teljesen jelentéktelen tartalommal. Mégis mire fogok így emlékezni? Az a sok szép, néha rossz, fájó, vidám emlék ott marad a fejünkben és gyakran jut eszünkbe, mikor szánunk időt arra is, hogy átgondoljuk, hol vagyunk most, meddig jutottunk hová tartunk. De én, ahogy megnézem az életemet, csak a jövőt látom magam előtt. Amíg én nem várok semmit és nem hiszek semmiben, nem fogok eljutni oda, hogy jól érezzem magam a saját bőrömben. Az élet igaz, hogy nehéz és tele van megannyi akadállyal és próbatétellel, de sosem szabad megfeledkezni magáról a lét csodálatosságáról. Magáról a jelenről, amit csinálsz, amiért élsz, ami boldoggá tesz, ami biztat, hogy menj tovább, lépd át azt az akadályt és ne soha add fel. A múltunk is egykor a jelenünk volt, de már egy rég lezárult, biztos folyamat. A jövő még egy nyitott könyv, senki sem tudhatja pontosan, mit szán még a sors vagy éppen saját maga. Jó is néha szőni az álmokat a képzelt jövőnkről, de nem szabad hagyni, hogy ez a „meseszerű álomvilág” teljesen eluralkodjon felettünk. Az életünket csak mi irányítjuk. Nem hagyhatjuk elveszni az éveket, ezzel a saját végzetünkkel kötünk szerződést. Én hiszem, hogy történnek még csodák, csak hinni kell bennük. Ha nem hisszük, mikor reggel felébredünk, hogy ez a nap különleges, kútba dobhatjuk az egészet. A szívünkben kell éreznünk, hogy boldogok vagyunk. De ha az agy ezt nem tudja, márpedig magától nem értesül lelki folyamatainkról, meg lesz pecsételve a nap, majd később a hetek és egy egész hónap, amelyet rossz lesz átélni. Mindez csak azért, mert nem kerestük a boldogságot és csak tengettünk napjainkat a képzelt jövőnkben. Elfejtettünk élni."A titok a jelenben rejtőzik; ha a jelenre összpontosítasz, meg tudod jobbítani. És ha jobbá tetted a jelent, akkor az is, ami utána következik, jobb lesz. Felejtsd el a jövőt, s éljed életed minden napját a Törvény tanítása szerint, és abban a hitben, hogy Isten gondoskodik gyermekeiről. Minden nap magában hordozza az Örökkévalóságot."

Két világ van: az, amelyikről álmodunk, és az, amelyik a valóságban létezik.

Nem tudok nem rá gondolni. Képtelen vagyok elterelni a gondolataimat arról, hogy mennyire szeretnék hazaköltözni. Még mindig úgy hiányzik a város. Ha tehetném, most is ott lennék. Csak sétálnék az utcákon, számolnám a hópelyheket, nézném a buszokat, várnám a csodát. Hogy majd egyszer eljön és magával ragad. Hogy végre lesz egy hely, ahol szívből jövő szeretet fogad. Tényleg fáj a szívem. Érzem, ahogy hasogat. Nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe a város magával ragadó csodálatos varázsa, amely belőle árad, de idáig nem ér el a tünemény, ez a hely túl messze van ahhoz, hogy az én életemben is helyet kapjon a csoda. Itt nincsenek csodák, sem hihetetlen történetek. Csak unalmas hétköznapok, elpazarolt évek, felesleges mondatok vesznek körbe minket. Minden a már megszokott kerékvágásban forog: a napok eltelnek, semmi változás. Eltelt egy nap, egy hét, egy hónap, már több év és még mindig itt tartok. Az élet labirintusa feladta számomra a leckét. Maga küldött erre az ingoványos mezőre, hogy találjak haza. De hogyan, ha nincs kiút? Ha a város előtt hatalmas, lerombolhatatlan falak tornyosulnak. Ehhez a csodatételhez én túl kevés vagyok. Egyedül nem sikerülhet. Hiába állnak mellettem oly sokan, ha ők nem értenek az efféle falak lerombolásához. Akik pedig erre „szakosodtak”, túlságosan is el vannak foglalva a saját életükkel, és azon fáradoznak, hogyan lehetne jobb nekik ahelyett, hogy egyszer észrevennének engem is és rám szegeznék tekintetüket, hogy végighallgassanak. Ha csak megpróbálnák megérteni, mit is akarok… de nem érdeklem őket én. Túl kevés vagyok ahhoz, hogy észre vegyenek. A fal még sokáig ott fog tornyosulni és én minden nap elmegyek a város előtt és sosem fogom átlépni a kapuit. Elvették tőlem azt, amelyben az egész életem meglapult. Lehet, hogy már az életemet is elvették, csak még nem fogtam fel. De azért remélem, előbb-utóbb hazakerülök. Mert nagyon szeretnék már hazamenni, elég volt ebből a fárasztó és több éven át tartó utazásból. Sose leszek olyan, mint az itteniek. Örökké hazavágyom majd. Csak ez tart életben, a reménybe vetett hitem.

Karácsonyt várva

Az első hó leesésével, a karácsonyi vásár megnyitásával sokak szíve kezd el hevesebben verni. Már érzik a közelgő ünnep kellemes, lágy illatát, s a másik ember lelkéből áradó hatalmas szeretetet. Lassan elcsendesednek az utcák, a zajos szórakozóhelyek bezárják kapuikat előttünk. Mindannyian hazatérünk, hogy otthon, meghitt környezetben adhassuk át magunkat az ünnep varázsának. Ha csak egy napra is, de beköltözik mindannyiunk szívébe a szeretet.

Eloltjuk a lámpát, meggyújtjuk a gyertyát, s annak fényében sugárkoszorút von a szeretet a karácsonyfa köré gyűlt családra. Az emberiség talán egyik legnagyobb ünnepe ez, a szeretet ünnepe. A karácsony mindig megmutatja, hogy mi a célja aprócska kis életünknek. Ez a cél a szeretet felismerése. A világot alkotó tudat ezen az éjszakán maga is mintha alászállna közénk és szétáradna köztünk. Az emberek összekapcsolódnak egymással s így le tudják győzni az őket körülvevő akadályokat. Ha magunkba tekintünk ezekben a napokban, akkor az életünk más jelentőséget, más értelmet kaphat. A legfontosabb dolog az, hogy fel tudjuk ismerni, a szeretet az egyetlen erő, amely méltóságot és varázst ad az emberi életnek. Így eggyé tudunk válni azzal az erővel, ami azonos azzal, amit szeretetnek nevezünk. Amikor a karácsony szelleme megérint minket, új csodák történnek az emberi élet apró kis világaiban. Az életben minden egyes pillanat fontos és megismételhetetlen, - de ha szeretet veszi körül, akkor múlhatatlan is. Ezen ünnep fénye mindig arra világít rá, hogy az észre kell vennünk, mi célból vagyunk itt a földön, - ez az egész csak azért van, hogy megtanuljunk egy aprócska hitet, egy óriási szabadságot, amit úgy neveznek: S Z E R E T E T.

"Ezen a földön mindenkinek megvan a maga kincse, ami rá vár. De ne felejtsd el, hogy csak az talál igazi kincset, aki a szívére hallgat."

Miért pont ő áll az ajtó mögött?

Amikor becsukódik előttünk egy ajtó, kinyílik egy másik. Amikor már teljesen lemondunk valamiről, titkon beletörődünk az élet eme szokatlan rendjébe, váratlanul megcsörren a telefon, amely kinyitja azt az ajtót, amelyet mindez idáig bezártnak hittünk. Tehát megcsörrent a telefon. Ő volt az. Ő!!! Az alig egy perces beszélgetés után még órákig remegett a kezem. Féltem, reszkettem, nem tudom, miért. Végtére is, elfogadtam a tárt ajtó kínálta lehetőségeket és szép lassan beléptem az ajtaján. Bár míg a kilincsig eljutottam, fény derült a kis titkomra, melyet még magamnak se mondtam el, olyan titkos volt. Nem tudtam, mit akarok, nem tudtam, megéri-e, nem tudtam, akarom-e igazán vagy, hogy szükségem van-e rá annyira, hogy belevágjak… Végül is másnap (dacolva a félelemmel) én mégis elindultam, hogy beszéljek vele. Az ájulás kerülgetett, annyira féltem tőle még mindig. Nem hittem a szememnek, mit viszek véghez. Szokatlan volt, de mégis kellemes. És azóta is csak azt akarom. Nem tudom, miért, de vonz. De semmi esetre sem bántam meg azt a délutánt. Hiszen lehet, hogy valóban jövőm alapja válik belőle. Pont belőle. Ki hitte volna, hogy majd ő áll az ajtó mögött? És azt nem hiszem el még mindig, hogy én állítottam az ajtó mögé. Vajon meddig marad még ott? Vajon meddig lesz még az enyém? Nem rég még miatta hullattam könnyeket, és most pont őt keresem mindenütt. Megmagyarázni nem tudom, de mégis szükségem van rá! Az ajtó mögött… "Rengeteg hibát elkövethetünk az életben. Egyet nem: amelyik tönkretesz."

Nem vettem észre, nem érdekelt.

Olyan érdekesek ezek a napok. Elmúlnak, de mégis van valami mondanivalójuk mélyen a sorok mögött. Titokban üzennek nekünk, de az üzenet nem mindenkihez jut el. Csak aki nyitott szemmel jár a világban hallhatja meg. Én sem veszem észre a nekem szóló üzenetet, hiába akar közölni bármit is, nekem nem tűnik fel. Elsiklok a dolgok felett, élem az életemet, napról napra. Nincsenek céljaim, nincsenek terveim… csak várom, az idő múlását, és észre sem veszem, hogy a percekkel az értékes pillanatok is eltűnnek, a lehetőségek kapuja is bezárul előttem. Nem vettem észre, nem érdekelt. Nem kerestem se a választ, sem a kiutat. Beletelik, mire észreveszem, de ha egyszer, csak egyszer sikerül megtalálnom azt a rejtett üzenetet, találnék valamit, ami elinditana egy úton, hogy ne csak céltalanul bolyongjak, hanem tudatosan keressem a helyemet, a célokat, az álmaimat. "Néhány súlyos elmekórtani esettől eltekintve, az emberek többsége abba őrül bele, hogy megpróbál kitörni a hétköznapok egyformaságából."

Ne kérdezd, megéri-e, mert még nem tudhatom. megbánni nem akarom, de úgyis megfogom

Összekutyultam a dolgokat. Az életem most jutott el a teljes feneketlenség tetejére. De mégis én most érzem magam a legboldogabbnak. Talán pont ebben a rendszertelenségben találom meg azt a rendszert, amelyet ezidáig kerestem?Pénteken kiderül. Ma sok dolgot megtanultam. Például azt, hogy mennyire fontos az őszinteség és a bizalom. És hogy nem szabad megbántani azt, akit szeretünk, mert azzal okot adunk neki arra, hogy kételkedjen, mennyire szeretjük. Nem szabad hazudni, de a hallgatás sem megoldás. Így hát ennek a sok okosságnak a fejében történt meg az eset. Remegő kezekkel, de végül is sok ember tudtára adtam az információt. Valóban hátsó szándékkal vágtam bele, de tudom, később ez is megbocsátásra talál. Elmondtam az igazat és megbocsátottam valakinek. Lehet, hogy majd új értelmet adhat az életemnek. Nem tudhatom. Nem tudhatom, mit hoz a holnap, de már nem aggódva figyelem a percek múlását. Hiszek benne, hogy ez most egy nagy utazás lesz, életeken át. Várom, hogy újra lássam. Várom, hogy elmondhassam, mit érzek. Várom, hogy ne bánts végre azért, aki vagyok. Én megbocsátottam, pedig nagy hibát követett el. Én is hibáztam, ő is. És most a két lélek egyesül egy délután erejéig. Vajon mi lesz a folytatás? Még én sem tudom. Felborult a rendszer és ez így jó. Majd ha akarom, kigubózom a szálakat, de addig is marad ez a fejetlenség, addig sem tudom, mi a feladat és nem bánt, hogy nem végeztem el. Majd pénteken.. majd akkor… majd gondolok rád. És már most elkönyvelem a sikert. Mert a szívem nem fáj. Most nem, most nem övezi bánat a bejáratát. Ünnepel. "Nem a magyarázatok visznek minket előre, hanem a bennünk lévő vágy, hogy előrejussunk."

Mit sem érnek a szép szavak, ha szenvedést lát az ember.

Mindig hiányzik, de ennyire még sosem fájt az, hogy nem érinthetem. De tettem a rossz ellen. Megszereztem egy darabkáját, csak magamnak. Egész nap egy képet nézegettem róla. És ha nem néztem körbe a szobámban, akkor eszembe se jutott, hogy valójában nincs is velem. Akkor nem gondoltam arra, hogy nem vagyok otthon. Most belebetegedtem. És most nagyon rossz, hogy nem lehetek vele. De ha ott lennék, folyton csak mardosna, hogy mért csak ilyen kevés idő marad, amit vele tölthetek. Még mindig csak azt a képet nézegetem. És néha úgy érzem, vissza is kapom egyúttal. Nem tudom, reméljek-e még, de úgy hiányzik. Úgy szeretem. Még remélem, hogy egyszer talán bekövetkezik a változás és visszanyerem. Így, hogy csak egy kevés darabját birtokolhatom, nem olyan kellemes együtt lenni a gondolattal, hogy az enyém. Nekem az egész kell, az egész város.

"A csönd teljes szabadságot ad, hogy megértsem azt a világot, amelyben minden működött, és megtaláljam azt a pillanatot, amikor minden elromlott."

Nem szeretlek, már nem.

- „Ő is ott él Zircen.” - Ha mindenki ott él, akkor én miért nem élhetek ott? Nem tudom, igazán erre még mindig nem találtam meg a választ. Szerintem ez a kérdés is csak egy megválaszolhatatlan rejtély marad számomra. Lehet, hogy már sosem fogok hazajutni. Megrekedtem ezen a helyen és talán ez lesz a végzetem is. Szomorúan és életuntam fogok meghalni, nem marad semmi pozitív az életemből, csupán a remény, a vágyódás azután, hátha egyszer ismét otthonra lelek majd az én kicsi városkámban. Szomorú vagyok és fáj a szívem. Minden nap érezteti velem lelkem mély bánatát. Szemem könnyben úszik, szívem jéggé dermed, lassan kialszik a tűz, a lángolás belőle. Hasztalan ez a vágyakozás, ez az egész lehetetlen történet. Az, hogy majd egyszer révbe érek és ismét az enyém lesz az, amit egész életemben próbáltam visszaszerezni. Ha vissza is kapnám, már túl késő lenne, túl sok idő telt el a várakozással és már nem lenne ugyanolyan az érzés. Nem szeretem a várost. Már nem. A sok reményvesztett nap, hét, hónap majd év után kezd felerősödni bennem a gyűlölet, mely a haragból és a fájdalomból fakad. A szeretet kezd kifogyni belőlem. Mit is ér a város, ha sohasem érinthetem? Akkor minek ez a „reménytelen szerelem”, ez az „örök küzdelem”, ez a hajsza, mely sosem ér véget. Ez az örök körforgás. Nem, már nem remélem, hisz elhittem a mesét, és mégis rémálom gyötört, nem ért el a beteljesülés. Nem talált rám a boldogság. Már nem maradt semmi sem, amit szerethetnék a városban. Hiszen nem az enyém, és már lassan semmi közünk nem lesz egymáshoz. Megcsalt, becsapott, nem segít, hogy újra egymásra találjunk. Akkor én mit szeressek benne, ha csak bánat fog el, ha rágondolok. "Tudtam hogy mostantól nincs megállás, és meg fogom ismerni a mennyországot és a poklot, az örömet és a bánatot, az álmodozást és a kétségbeesést. Tudtam, hogy nem bírom tovább visszatartani a szélvihart, amely lelkem legrejtettebb zugaiban támadt föl."

Csillag

Mindenki bánatos és már nincs kedve,
Nincs kedve lassan már élni sem
Az ablakból látni egy felhőt,
Az eget, melyből hullik az eső
Nyári zápor ugyan de mégis mindenkit,
Mindenkit elgondolkodásra kényszerít
Átgondolták mit hol hibáztak el,
Jóvá tenni már sajnos nem lehet
Szívek így aztán lassan szakadnak meg…
Bánat ül már mindenki szívén,
Könny csordul le az élet kék egén
Az eső pedig egyre csak hullik,
A csermely lassan folyóvá válik
Lassan kialszik egy fény,
A bánat lám megtörte szegényt
Megszakadt a szíve, csillag lett belőle.
Így a sötét égbolton lassan, lassan eluralkodnak a csillagok.
A hold már nincs egyedül.
Egy csillaggal barátságba kerül
Kiderül, ő is hibázott.
Fájdalma olyan nagyra hágott
Nem tudta elkerülni sorsát,
Az égbolton találta meg nyugalmát
Sötét van, de elállt a zápor,
Széttört szívek a domboldalon
Az emberekből fák lettek
Könnyük belehullt a folyómederbe
És az ég kék egén a csillagok csak világítanak..
Nincs már többé fájdalom...

Menekvés a magányból…

És a lány csak zokogott. Sehogy sem tudott véget vetni kínzó fájdalmának. Szenvedése nem akart enyhülni.

Oly magányosnak érezte kicsiny lelkét ebben a hatalmas és kietlen világban. Vágyott a szeretetre. Talán egy ölelés segített volna megálljt parancsolni szívében a búnak, de az emberi szív oly makacs, irányítani ő sem volt képes. Még nem ismerte igazán működését. Szükségét érezte annak, hogy valaki a karjaiba zárja. Csak szorítsa magához jó erősen, el ne engedje, hisz oly gyenge még ez a kötelék. Eltelt egy hónap és a lány bánata még mindig ott zakatolt hevesen, szétdúlván minden egyes boldog pillanatot szívében, legalábbis abból, ami még megmaradt neki. Félt cselekedni, bár az ő állapotában ennél már nem igazán lehetett volna rosszabb a helyzete. Vesztenivalója nincs. Vagy még szomorúbb lesz, de majd csak kilábal belőle valahogy, majdcsak elfelejti a rosszat. Elővette a telefont. Még hitt benne, még remélt. Félénken, remegő kezekkel tárcsázta azt a rejtélyes telefonszámot. Már kezdett elmúlni minden, még az elején érzett reménye. De megszólalt valaki a telefon túloldalán. A lány megijedt, ekkor tudatosult benne, mit tett. Nem tudott megszólalni, úrrá lett rajta ismét a félelem. Annyit mondott csak, sajnálom. És gyorsan meg is nyomta azt a piros gombot azon az ütött-kopott készüléken. Majd elmosolyodott. Eszébe jutott még, honnan szerezte azokat a karcolásokat az ő réges-régi kézi beszélője. Ahogy sétált végig a téren, lassan kiért a város legszebb pontjához. Éppen nyugovóra készült térni a nap. Megállt előtte. Még sokáig nézte, majd sokkal lelkesebben indult útnak. Hazafelé menet egyszer csak figyelmes lett az egyre hangosodó dallamra a táskájából. Belenézett, s lám, a fiú kereste őt. - Haló? - szólt bele elcsuklott hangon. - Fordulj meg! - hallatszott a vonal másik oldalán. Egyszer csak valaki befonta kezével a szemeit, és halkan a fülébe súgta azt abizonyos szót : szeretlek. Mindez elég volt. Nem kellett indok, nem kellett magyarázkodás. Ez a pár betű magában rejtette az egész világ összes szépségét.

'"És ha egy kicsit csökönyös lennék - mondta a fiúnak -, az azért van, mert emberi szív vagyok, és az már csak ilyen. Az emberek félnek, hogy valóra váltsák legnagyobb álmaikat, gondolván, hogy meg sem érdemlik, vagy megvalósítani nem tudják őket. Mi, emberi szívek, meghalunk a félelemtől, ha csak rágondolunk a szeretett lényre, aki örökre elmegy, vagy arra a pillanatra, amikor meghiúsul a várakozás, vagy arra a kincsre, amely - ahelyett, hogy előkerülne - mindörökre a homok rejtekében marad. Mert ha ez történik, végül nagyon szenvedünk."

Vajon megérte?

Sokat gondolkodok azon, hogy vajon megérte- e belekezdeni valamibe, ha aztán mégis kudarcot vallottunk. Pedig olyan szépen indul útjának a folyamat, sok tervvel és céllal, megannyi ötlettel, reménnyel vág neki az ember, hogy végigvigye kiötlött álmát, és később joggal örülhessen a majd elérendő sikerének. De aztán félúton valami történik és jönnek a gondok, a problémák. Az elején bántja is még szegény lelkét. Próbálunk tenni ellene, megoldani, helyrehozni a hibát, hátha rendbe jön, de aztán mégsem álmodjuk végig, pedig oly szép az elképzelés. Mi lehetett a baj, miért nem sikerült? Vajon mi hibáztunk? És ha igen, hol? Az életben annyi mindenről hisszük az elején magabiztosan, hogy meg tudjuk csinálni, és olyan sajnálatos, hogy nem mindig érünk be a célba. - Vajon megérte-e szerelmesnek lenni, ha aztán egy fájó szakítás a vége? - Megérte álmodni, ha reggel mégis sikoltva ébredünk? - Megérte egyáltalán bármi is, amivel kudarcot vallottunk? Szerintem megérte. Mert ameddig valami pozitív dologba fektettük az energiánkat, addig boldogok voltunk és nem bánkódtunk az élet fájdalmain. Volt egy terv, egy cél, amiért lehetett harcolni. És ez motivált bennünket, hitet, erőt adott, melytől magabiztosnak éreztük magunkat. És éppen ez az, amiért megérte. Ha pedig mégsem alakultak jól a dolgok, nem szabad feladni, mert majd jön egy újabb lehetőség, mely további álmokat hordoz magával, amikért majd érdemes lesz küzdeni, hogy ismét erőt adjon, hogy újra higgyünk önmagunkban. És ha így lesz is, ha valóban elveszítem, akkor is nyertem egy boldog napot. És ha arra gondolok, milyen szörnyű ez a világ, akkor egyetlen boldog nap is maga a csoda.

„Nem én kértem, hogy megszülessek, nem találtam senkit, aki szeretne, és mindig rossz döntéseket hoztam. Most döntsön az élet helyettem.”

Csodát várva

Hajlamos az ember arra, hogy elhitesse magával, mennyire jó lesz az élete, milyen csudajó dolog vár rá. Beleéli magát, és már várja azt a pillanatot, amikor elérkezik a remélt, már régóta várt boldogság. De egyszer csak, váratlanul az élet ellene fordul, és csoda helyett csupa rossz érzés árasztja el szegény lelkét. Kiábrándult lesz. Pedig én úgy reméltem! - mondja, de hiába, a rossz már megtörtént. Bár ne élte volna bele magát, bár ne úszott volna oly hevesen a boldog kék hullámok között. Most hol tart? Szörnyen érzi magát. És keresve sem talál vigaszt, mert neki az a boldogság kell, amiről éjjelente álmodott, amiben hitt, amiben remélt, hogy egyszer majd érte jön, és magával viszi oda, ahol tövisek és rózsák teremnek, és esténként lágy szellővel árasztja el a partot a kellemes, lány nyári szellő.

"Életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, másik lábunk pedig a mélységes szakadék szélén áll."