Itt állok félig az őrület küszöbén. Valóra válhatna mindaz, mi egész életemben motivált. Visszakaphatnám azt, amit elvettek tőlem és egyáltalán nem vagyok már biztos abban, hogy olyan jó és szép az álmok beteljesülése.
Egyáltalán azért vannak az álmok, hogy valóra váljanak? Mert mindaddig, míg csak tervezgetjük és szőjük jövőnk hálóját, mindent szépnek látunk. Reméljük, hogy majd egyszer mi is úszhatunk a kék fellegekben, felkelünk reggel, elvégezzük a dolgunkat s mikor eltűnik a mosoly arcunkról, felvidít az a szép ábránd, s mesei elem, melyet fejünkben ötlöttünk ki.
Félek. Határozottan félek. Sokkal jobb volt minden, míg nem határoztam el, hogy beváltom a személyes történetemet. Már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg azt az életet akarom élni, ami nekem lett szánva.
Eluralkodik rajtam a teljes kétségbeesés és a káosz elegye. Mit tegyek? Már elindult s hamarosan meg fog érkezni. De még van időm kiszállni, de vajon fordítsak hátat a boldogságnak? Ajj, miféle boldogság, s milyen áron?
Úgy szeretném csak egy percre is kikapcsolni magamat, hogy ne gondolkodjak s ne lássam magam előtt folyton azt az utat, azt az elágazást.
Nem tudok dönteni. Azt sem tudom, én mit akarok. Ha láthatnám a jövőt.. ha tudnám, hogy megbántam-e. Még van 1 napom kitalálni, akarom-e még.
Egyre csak győzködöm magam, hogy igen is, nekem ezt az utat kell választanom. De vajon megér-e ennyit a képzelt boldogság? Megéri eldobni a biztosat a bizonytalanért.
Tanácstalan vagyok. S már nem is akarom kikérni senki véleményét, túl sok galibát okoztam így is.
De a kérdés még adott: feladjak mindent a „talán” semmiért? A képzelt boldogságért
?
