Egy gondolat...

A magány képes tönkretenni még a legerősebb embert is. A szavak, az érzések hiánya… Amikor szükségünk lenne rá, nem jön, mikor már túl késő, megjelenik. Miért jött, miért érkezett? Hiábavaló minden ellenszegülés. Ez az élet kegyetlensége. Hogy amikor teljesen összetörünk a nehéz súly alatt, az egész világ ellenünk szegül, csak hogy teljesen elutasítsunk minden pozitív érzést, még a reményt is. Az emberek olyan gonoszak. Senki sem képes észrevenni a gyötrődő társukat, akinek a szíve zokog, és csak egy barátra, egy igaz társra vágyik, aki megvígasztalja, mikor már végleg lemondott az életről. És, hogy miből fakad a harag és a gyűlölet? Pontosan ezek az emberek szítják egymás közt. A szenvedő és a kegyetlen harca ez. Senki sem érti, miért ez a gyűlölködés. A béke fogalma ismeretlen. Nem találja meg a helyét a világban. Magára marad és tehetetlenné válik saját életével szemben. Hogy lábalhat ki mindezekből? Lehetetlenre nehéz választ találni. "Senki sincs egyedül a szenvedéseiben - mindig akad valaki, aki ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy örül és ugyanúgy szenved, mint mi, és ez erőt ad, hogy bátrabban szembenézzünk az előttünk álló kihívásokkal."

Nem tudunk – nem akarunk – tenni ellene

Számos dolog van a világban, amely bosszant, mégsem teszünk ellene semmit sem. Mintha észre sem vennénk, mennyire zavar, de amikor szembesülünk vele nap, mint nap érezzük, lassan az őrületbe kerget hallgatásunk. Pedig ha kinyitnánk a szánkat és utat engednénk az elhallgatott szavaknak, megoldódna a probléma. Talán belátnák azok a mások, milyen tévesen ítélték meg a helyzetet, és amiről azt hitték, nekünk jó, kiderülne, csak gyötrődtünk tőle. Talán már senki sem látná azt a helyzetet olyan vidámnak. Már nem akarnák olyan erősen azokat a „szépségeket”, amelyek nekünk oly sok idegtépő pillanatot okoztak. De a remény örökké ott él szívünkben, talán a hit is, hogy majd egy adott pillanatban kiadjuk érzéseinket, s megváltoztatjuk életünket. Addig viszont el kell viselnünk hallgatásunk súlyosságát. "Hagyd ezt abba, ne gondold mindig azt, hogy zavarsz, ne érezd örökké feszélyezve magad! Ha valakinek nem tetszik, majd szól. Ha meg nem mer szólni, az az ő baja."

Boldogságról... álmokról... tavaszról...

Ha ma azt mondom, hogy jó pár ismerősöm él külföldön, az emberek már nem kapják fel a fejüket a hír hallatán. Lassan kezd megszokottá válni ez az állapot. Amikor beszélgetek velük, mindig szóba kerül a jobb életkörülmény, ami ott vár rájuk, a nagyváros, ahol élhetnek, és az a hatalmas üresség, amely a szívükben tátong. Mert egyedül vannak, távol mindenkitől. Sajnálom őket és együtt érzek velük. Mert én is érzem ezt a hatalmas lyukat, amely a szívem mélyén tátong. Én is éppoly magányos vagyok, mint ők több ezer kilométerre a szeretteiktől. Én is haza vágyom, csak sajnos én még mindig nem éreztem biztos talajt a lábam alatt. Nézem a hóesést az ablakból, merengek az életemen. Reggel azt várom, jöjjön az este, este pedig már ébredni szeretnék. Csak múljon már az idő, teljenek a másodpercek, csak érjek már haza végre. Az út során pedig egyszer majd csak megtalálom az otthonomat. Van egy titkom, melyet nem mondhatok el senkinek sem. Magamban kell „örülnöm” eme rejtelmes igazságnak. Félek még belegondolni is, mert egyszer már csalódtam egy ilyen álomban. De nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot. Hol segít, mikor eszembe jut, hogy nem sok van még hátra az útból, de mikor elbizonytalanodok, azonnal kétségbeesek, és nem hiszek már a tervben. Úgy szeretném szétkürtölni a világban, hogy mindenki hallja. Talán magabiztosabb lennék tőle. Talán elmúlna minden kételyem, amely a jövő szépségeit árnyalja be. Még az is lehet, hinnék benne, sőt, talán még bíznék is. Tavasszal megtudom az igazságot. Addig pedig minden nap rettegek, és félek, hogy rám nem vár aznap a kikelet. Csak a felismerés, hogy nem vagyok méltó mások szeretetére és a mélységes nagy bánat, hogy ismét elszaladt egy esély a jobbra. Mindenki azt gondolja, hiszi vagy mondja, hogy ha van barátom, az egyenlő a teljes boldogsággal. Pedig nekem bizony van szerető társam, mégsem nevezném magamat boldognak. Talán mert az emberek nincsenek tisztában a boldogság fogalmával. Miért hisszük azt, hogy az élet örömei a nagy dolgokban állnak? Ha felfedeznénk minden apróságot az életben, az a sok, kevés kis jó dolog új fényben világítana meg minden napot. De erre még én sem vagyok képes. Csak várom a holnapot, a tavaszt, a nyarat, várom, hogy majd jobb lesz, de ezt még magam sem hiszem el. Csak az az álom, az a nagy titok most csak az enyém, amely szeretném hinni, hamarosan beteljesül… "Hiányzik belőlünk a kellő bátorság, hogy merjük követni a jeleket és az álmainkat. Lehet, hogy ettől vagyunk szomorúak?"