Volt egyszer egy lány. Tele volt álmokkal és őt igazán érdekelték a világ dolgai. Úgy gondolta, megvalósítja álmát és harcba száll egy jobb életért. Mert ő hiába volt ambiciózus és hiába volt értékes, a hely, ahová született mindig csak visszahúzta őt és ellehetetlenítette továbbjutását. Pedig a lány szeretett volna hazaköltözni. Oda, ahol élt gyerekként, oda, ahonnan elvitték őt egy jobb élet hitelével, ami nem valósult meg. És el is jött onnan, mert nem érezte magát ott boldognak. Mert ő tényleg a boldogságot kereste és nem érte be akármilyen tüneménnyel. De amikor otthagyta múltját és egész életét, vette csak észre, hogy a boldogság az nem ilyen. Ha az egész életünkről lemondunk azért, hogy boldogok legyünk, akkor nem kellene szomorúnak lennünk és szenvednünk jobban. A lány nem döntött jól. Csak akkor értette meg, hogy a boldogság bennünk lakozik, amikor már feladta az életét és elmenekült minden olyan helyről, ahol boldogságot remélt, de nem talált. És akkor úgy döntött, nem menekül tovább. Mert a boldogság bennünk van és nem kell elmennünk a világ végére azért, hogy megtaláljuk. Elég csak egy olyan pillanat, amely rávilágít arra, hogy igenis, mennyi mindent tettünk és milyen sokat harcoltunk és minden harcból büszkén felálltunk és kezdtük újra, hogy megtaláljuk az utunkat és helyesen éljünk. Talán pont ez a boldogság, hogy megleljük az utat, mert ha azon továbbmegyünk, egy leírhatatlan, csodás dolog vár ránk.

Cipeld más terhét is...

Megtörténhet az is, hogy te kapod meg más büntetését és neked kell helyette szenvedned, egy olyan dolog miatt gyötrődsz, amit el sem követtél. És ezalatt az, aki a hibát elkövette, éli tovább életét, mintha mi sem történt volna, azt mondván, ez az ő büntetése és szenved is miatta. És ha szóvá teszed, hogy az életed eddig sem volt könnyű, és most, hogy téged bűntettek meg helyette, csak tovább zuhantál a szakadékba, akkor csak tovább rontasz a helyzeteden. De mért neked kell szenvedned, mért neked kell kiállni az élet próbáit, amikor minden feladatot helyesen elvégeztél? Az élet igazságtalan. És

karma sem létezik. Milyen világ is ez, ahol más helyett kapod a pofonokat? És ha szóvá teszed, egy egyszerű válasszal kikerülik a problémát: az életre tanítanak meg. És mi van azzal, aki már mindent tud az életről, mert már annyiszor döntött rosszul és mindig elviselte a sorsát és még mindig életben maradt, és túlélte idáig? Mért kell azt büntetni, aki nem érdemli meg? Talán ha helytelenül cselekednénk, jobban járnánk. De akkor meg gyötörne a lelkiismeret, hogy rossz úton járunk, eltévesztettük az irányt. El lehet gondolkodni, mi a helyes út, vagy van-e ebben a helyzetben jó döntés…

Túl sokat hittem, feladtam mindenem, de másvalami várt.

A szenvedés mindig abból fakadt, hogy túl sokat vártunk bizonyos dolgoktól ahelyett, hogy elfogadtuk volna őket saját valójukban. Az emberek túl sokat várnak az élettől és nem képesek megérteni, hogy ez nem így működik. Az életben vannak csodaszép pillanatok, melyeket meg kell becsülni és senki sem értékeli őket. Senki sem látja be, milyen is őszintén örülni csupán a puszta létnek is, hogy élhetünk, hogy még lesz holnap és még van jövő. Még bármi megtörténhet és meg is fog. De nem is szabad túlértékelni a szépet, mert 10 alkalomból csak egyszer részesülhetünk benne. De a rossz pillanatot is el kell fogadni, mert ez is a lét velejárója. Túl sokat várunk és nem azt kapjuk, amit szerettünk volna. Pedig van lehetetlen és van olyan, hogy nem az történik, amit vártunk. Ez az élet. Én is túl sokra becsültem az álmomat. És naivan azt hittem, hogy ha mindent megteszek azért, hogy beteljesüljön, akkor az életem is szebb lesz. Pedig ez az álom csak egy álom volt, én hitettem el magammal, hogy még lehet esélye, pedig nem így volt. Ez csak egy álom volt és az álmok csak akkor szépek, amikor gondolatban szőjük azokat. Ez csak egy álom volt, melyet nem kellett volna megvalósítani sohasem. De ha már így alakult az élet, beletörődöm hát és elfogadom, hiszen az én álmom volt. Legalább nem úgy halok meg, hogy semmit sem tettem meg azért, hogy boldog legyek. És ez valahogy örömmel tölt el…Ilyenek az élet apró csodái…

De amíg fájdalomból áll, Amíg félelemből él. Addig nyugodni úgyse hagy Az a valaki, aki vagy...

Az emberek folyton megkövetelték, hogy olyan legyek, amilyen nem akartam lenni.

És mivel sosem lettem olyan, amilyenre

szükségük lett volna, folyton csak elutasítottak.

Amíg kifejeztem egyéniségemet a sötét ruháimmal, nem tetszettem, de amint átlagossá váltam és beleolvadtam a környezetbe, sem lettem értékesebb tagja a társadalomnak. Csak egy lettem a sok közül. De én sosem akartam elveszi a tömegben. Mindig is szerettem volna lenni Valaki.

Csak önmagamnak tudtam bizonyítani értékességemet.

Ha nem jeleskedtem a tanulásban, senki voltam, és őszintén reméltem, ha ezen változtatok, talán én is lehetek még Valaki. De nem így lett.

Most osztályelsőként, egyetemre készülve sem érek semmit mások szemében. Az egyetlen véleményük rólam az, hogy bunkó vagyok, mert nem osztom meg velük tudásomat.

De hogyan is oszthatnám meg velük, a tudás az nem egy olyan dolog, amit el lehet küldeni e-mailben…

Most azért ítélnek el, ami nem vagyok, egy olyan céltalan, életunt fiatal, akit megelégeltem és eldobtam. Lecseréltem valaki másra, aki olyan, mint én most és már nem a fájdalom az egyetlen érzése, és a célja a menekülés. Élni akar, tervezni, jövőt akar, telet, szelet, hóvihart. Mert felfedezte az élet csodáit és szeretné meghódítani azokat.

De ismét rossz helyen keresi az utat.

Mert amikor életuntan, céltalanul boldog emberek közt élt, kinézték a többiek, mert nem tartozott oda. És ő maga is rájött, hogy az nem az ő világa volt és el is menekült onnan hamar.

De amikor rájött, hogy mégis olyan akart lenni kicsit, mint a társadalom, boldog és életteli, már elmenekült arról a helyről, ahol a magabiztossággal és a célokkal értékes az ember.

Most ismét rossz helyen keresi a választ a kérdéseire és nem érti, mért nem leli őket sehol.

Talán ott hever a válasz előtte. Talán csak nem veszi észre, mert olyannyira el van foglalva a keresésével.

De az biztos, hogy egyszer lerombolja a társadalmat. Porig égeti azt a rendszert, ahol az ember nem lehet egyszerre önmaga és a társadalom tagja is.

Ő már nem akar dönteni. Csak szeretne élni, és szeretné, ha rövidke életére emlékezne valaki, mert ő igenis értékes volt és egyedi.

Az a fontos, hogy mindenki megtegye, amit megtehet.

Egyszer én is hazaértem, de nem lettem boldogabb. Azt hiszem, nem ez volt a boldogságom kulcsa. Biztosan eltévesztettem az irányt. Van ez így, az ember téved, és tanul a hibáiból, hogy máskor már ne kövesse el őket újra. Ilyen az élet is. Most is folyamatosan keresem a boldogságomat és érzem, hogy napról napra közelebb vagyok hozzá. Néha már a szelét is érzem, ahogy az idő múlása bearanyozza az életem. Csak félek emellett attól is, hogy amíg telik az idő és én folyton csak várom, hogy legyen holnap és holnapután, egyik nap elveszek az időben és keresés közben életemet vesztem. Az egész életem is folyton csak erről szólt, hogy legyen holnap, a mai nap nem tetszik. De a mostani élethelyzet sem a megfelelő, áh, lehetne jobb is, legyen akkor már jövő év. De még mindig gyerek vagyok, akkor fel akarok nőni. És ez ment éveken át, mígnem egy képzelt valóságért feladtam az addigi életemet és hazaindultam. Fájt hazajönnöm. Napokig csak sírtam és gondolkodtam, hogy megérte-e. De az életben kockáztatni kell, tökéletes döntést lehetetlen hozni. Ha mersz, nyersz. Ha meg sem próbálod, azzal esélyt sem adsz egy jobb lehetőségének.

De tényleg ennyire kell fájnia a döntésnek és évekre bélyeget kell égetnie a szívembe, hogy mindig ott legyen? Válságok esetén általános gyakorlat, hogy először cselekszünk, aztán megbánunk. Talán ez is csak egy lecke volt, amit megtanultam. És ennyi tapasztalattal most már visszasírom a múltat is. Mert amíg ott éltem és csak a remény volt aprócska életem összetevője, addig csak a világ ezen kicsiny problémái voltak az enyémek. Most viszont a világ problémái megkétszereződtek és ismét menekülnék, de nincs hová. Egyszer elmenekültem, féltem, csalódtam és sírtam. Nem akarok még egyszer ugyanebbe a hibába esni. Nem akarom ezt az egészet újra átélni. De aki nem kockáztat, nem is nyer…

“Ha választanom kellene, inkább az elnézést választanám, amely időt ad az embereknek, hogy megjavuljanak, s nem a szigort, amely rosszabbá teszi őket, sem pedig a sietséget, amely nem vár megbánásra.”