Volt egyszer egy lány. Tele volt álmokkal és őt igazán érdekelték a világ dolgai. Úgy gondolta, megvalósítja álmát és harcba száll egy jobb életért. Mert ő hiába volt ambiciózus és hiába volt értékes, a hely, ahová született mindig csak visszahúzta őt és ellehetetlenítette továbbjutását. Pedig a lány szeretett volna hazaköltözni. Oda, ahol élt gyerekként, oda, ahonnan elvitték őt egy jobb élet hitelével, ami nem valósult meg. És el is jött onnan, mert nem érezte magát ott boldognak. Mert ő tényleg a boldogságot kereste és nem érte be akármilyen tüneménnyel. De amikor otthagyta múltját és egész életét, vette csak észre, hogy a boldogság az nem ilyen. Ha az egész életünkről lemondunk azért, hogy boldogok legyünk, akkor nem kellene szomorúnak lennünk és szenvednünk jobban. A lány nem döntött jól. Csak akkor értette meg, hogy a boldogság bennünk lakozik, amikor már feladta az életét és elmenekült minden olyan helyről, ahol boldogságot remélt, de nem talált. És akkor úgy döntött, nem menekül tovább. Mert a boldogság bennünk van és nem kell elmennünk a világ végére azért, hogy megtaláljuk. Elég csak egy olyan pillanat, amely rávilágít arra, hogy igenis, mennyi mindent tettünk és milyen sokat harcoltunk és minden harcból büszkén felálltunk és kezdtük újra, hogy megtaláljuk az utunkat és helyesen éljünk. Talán pont ez a boldogság, hogy megleljük az utat, mert ha azon továbbmegyünk, egy leírhatatlan, csodás dolog vár ránk.