Feladni mindent egy jobb reményében

Gyakran előfordul, hogy álmainkat, amelyek, ha van olyan nagy szerencsénk, és valóra válnak, nem abban a formában látjuk őket viszont, ahogy azt elterveztük gondolatban.

Itt állok félig az őrület küszöbén. Valóra válhatna mindaz, mi egész életemben motivált. Visszakaphatnám azt, amit elvettek tőlem és egyáltalán nem vagyok már biztos abban, hogy olyan jó és szép az álmok beteljesülése.

Egyáltalán azért vannak az álmok, hogy valóra váljanak? Mert mindaddig, míg csak tervezgetjük és szőjük jövőnk hálóját, mindent szépnek látunk. Reméljük, hogy majd egyszer mi is úszhatunk a kék fellegekben, felkelünk reggel, elvégezzük a dolgunkat s mikor eltűnik a mosoly arcunkról, felvidít az a szép ábránd, s mesei elem, melyet fejünkben ötlöttünk ki.

Félek. Határozottan félek. Sokkal jobb volt minden, míg nem határoztam el, hogy beváltom a személyes történetemet. Már abban sem vagyok biztos, hogy tényleg azt az életet akarom élni, ami nekem lett szánva.

Eluralkodik rajtam a teljes kétségbeesés és a káosz elegye. Mit tegyek? Már elindult s hamarosan meg fog érkezni. De még van időm kiszállni, de vajon fordítsak hátat a boldogságnak? Ajj, miféle boldogság, s milyen áron?

Úgy szeretném csak egy percre is kikapcsolni magamat, hogy ne gondolkodjak s ne lássam magam előtt folyton azt az utat, azt az elágazást. Nem tudok dönteni. Azt sem tudom, én mit akarok. Ha láthatnám a jövőt.. ha tudnám, hogy megbántam-e. Még van 1 napom kitalálni, akarom-e még.

Egyre csak győzködöm magam, hogy igen is, nekem ezt az utat kell választanom. De vajon megér-e ennyit a képzelt boldogság? Megéri eldobni a biztosat a bizonytalanért.

Tanácstalan vagyok. S már nem is akarom kikérni senki véleményét, túl sok galibát okoztam így is.

De a kérdés még adott: feladjak mindent a „talán” semmiért? A képzelt boldogságért ?

Zirc és én

Karomba zártalak
S átadtam álmaim neked.
Karomba zártalak s vártam,
Vártam, mikor jön el a kikelet.
Még most is várok, pedig már elmúlt a tél.
Vártam rád is, de te sosem jöttél.
Eldobtam mindent, mi rég enyém volt
Feladtam életem, a terv megvolt.
Most mégis keserv és bánat tölt el
Félek már sosem lelem meg azt, mit oly rég elvesztettem.
Mi történt velem, hová lett a régi én?
Feledésbe merült az álmok tengerén.
Találj már rám, én nem kereslek tovább
Kárba veszett érzem, az összes elmondott imám.
A drága város, a kedves emberek...
Otthonom volt, most sehol sem lelem.
Talán már nem is vagy az enyém
Talán sosem voltál az..
Mégis most arra kérlek, hozd el nekem a tavaszt.
Én itt vagyok, engem megtalálsz
Keress tovább, én várok rád!!!
Drága város, kedves emberek,
Talán egyszer még visszatérhetek.
Azt mondják a remény nem hal meg egykönnyen...
S én hiszem, e korszaknak nagy reform vethet véget.
Ha harc, hát legyen harc!
Véres küzdelem, mely a sötétbe hajt..
Én megvívom, s ha netán elvisz a vég
Tudd, a gyertya lángja örökké ég..

"Egyetlen nap sem olyan, mint a másik, mert mindegyik tartogat egy csodát, egy mágikus pillanatot, amikor az univerzum összeomlik, és új csillagok születnek."

Tökéletes bűntény: soha nem tudjuk kideríteni, ki ölte meg az örömünket, hol vannak a bűnösök, és miféle okok vezérelték őket. De ezek a bűnösök, akik nem fedik fel a kilétüket, vajon tudatában vannak-e egyáltalán a tettük súlyának? Szerintem nem, mert ők is a saját maguk által teremtett valóság foglyai - legyenek bár depressziósak vagy arrogánsak, kisemberek vagy nagyhatalmúak.

Az igaz barátság eszménye valóság vagy csak illúzió?

Ki képes hinni még az igaz barátság eszményében napjainkban? Én kiábrándultam belőle. Bármennyire is szeretnék, egyszerűen képtelen vagyok hinni egy olyan dologban, amely előttem még sosem mutatta meg önmagát. Egyáltalán miért is hinnék benne, ha eddig még sosem ért utol? Az emberiség túl gyarló ahhoz, hogy megértse a másik embert, boldogságát saját örömeként élje meg, más szomorúságában pedig vigaszt és támaszt nyújtson annak, aki rászorul a segítségre. Az emberiség nagy része csak saját magára képes összpontosítani, ezért képtelen meglátni más szenvedését, ha pedig ugyan látja a szenvedőt, inkább a sárba tiporja, minthogy segítő kezet nyújtson neki. Mi is az a barátság? Egyáltalán létezik még? Én már azt hiszem, nem tudok választ adni a kérdésre. Oly rég éreztem halovány jelét is eme érzésnek, hogy mára már teljesen elfelejtettem. Ha találkoznék vele sem venném észre, hogy ez most az a tényező. Az emberek ahelyett, hogy megismertek volna, mindig csak elutasítottak számomra érthetetlen okok miatt. Persze mindig keresték a kifogást, melyekről persze én tudtam, hazug szavak, de mégis hagytam magammal elhitetni. Hogy miért, én sem tudom. De egy idő után kitaszítottá váltam. Észrevettem, hogy az emberek, ha tehetik, legszívesebben már észre sem vesznek, hiába állok előttük. Inkább rám se néznek, csakhogy ne kelljen velem szót váltani. Fogalmam sincs, mi lehet a hiba, mi lehet az az orbitálisan nagy probléma a bennem, mely megpecsételte ez idáig sorsomat. Változzak meg, mások akaratáért? Ha változnék is, hogyan és mivé? Ismeretlen a hiba forrása. Miért legyek más? Ha megtagadnám önmagam sincs garancia, közelebb kerülök az emberekhez. Számkivetett vagyok, egy való világok peremén hánykódó hajótörött. Mit is reméljek? Mért is higgyek a barátságban? Majd ha érzem közeledtét, tán eloszlik kételkedésem. Addig viszont tagadom létezését. "A többi ember olyan kiszámíthatatlan! Reakcióik előreláthatatlanok, körülbástyázzák magukat, és úgy viselkednek, ahogy ő: közönyt színlelnek minden iránt. Ha valaki nyitott a világra, azt vagy azonnal kiközösítik, vagy piszkálják és lenézik, mondván: "túl naiv"."

"A buták egyébként azért nem szeretik az okosokat, mert nem tudják, hogy azok mit miért csinálnak, és állandó félelemben élnek, hogy abból káruk származik. Ráadásul el se lehet nekik magyarázni mertmivelhogy buták."

Egy gondolat...

A magány képes tönkretenni még a legerősebb embert is. A szavak, az érzések hiánya… Amikor szükségünk lenne rá, nem jön, mikor már túl késő, megjelenik. Miért jött, miért érkezett? Hiábavaló minden ellenszegülés. Ez az élet kegyetlensége. Hogy amikor teljesen összetörünk a nehéz súly alatt, az egész világ ellenünk szegül, csak hogy teljesen elutasítsunk minden pozitív érzést, még a reményt is. Az emberek olyan gonoszak. Senki sem képes észrevenni a gyötrődő társukat, akinek a szíve zokog, és csak egy barátra, egy igaz társra vágyik, aki megvígasztalja, mikor már végleg lemondott az életről. És, hogy miből fakad a harag és a gyűlölet? Pontosan ezek az emberek szítják egymás közt. A szenvedő és a kegyetlen harca ez. Senki sem érti, miért ez a gyűlölködés. A béke fogalma ismeretlen. Nem találja meg a helyét a világban. Magára marad és tehetetlenné válik saját életével szemben. Hogy lábalhat ki mindezekből? Lehetetlenre nehéz választ találni. "Senki sincs egyedül a szenvedéseiben - mindig akad valaki, aki ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy örül és ugyanúgy szenved, mint mi, és ez erőt ad, hogy bátrabban szembenézzünk az előttünk álló kihívásokkal."

Nem tudunk – nem akarunk – tenni ellene

Számos dolog van a világban, amely bosszant, mégsem teszünk ellene semmit sem. Mintha észre sem vennénk, mennyire zavar, de amikor szembesülünk vele nap, mint nap érezzük, lassan az őrületbe kerget hallgatásunk. Pedig ha kinyitnánk a szánkat és utat engednénk az elhallgatott szavaknak, megoldódna a probléma. Talán belátnák azok a mások, milyen tévesen ítélték meg a helyzetet, és amiről azt hitték, nekünk jó, kiderülne, csak gyötrődtünk tőle. Talán már senki sem látná azt a helyzetet olyan vidámnak. Már nem akarnák olyan erősen azokat a „szépségeket”, amelyek nekünk oly sok idegtépő pillanatot okoztak. De a remény örökké ott él szívünkben, talán a hit is, hogy majd egy adott pillanatban kiadjuk érzéseinket, s megváltoztatjuk életünket. Addig viszont el kell viselnünk hallgatásunk súlyosságát. "Hagyd ezt abba, ne gondold mindig azt, hogy zavarsz, ne érezd örökké feszélyezve magad! Ha valakinek nem tetszik, majd szól. Ha meg nem mer szólni, az az ő baja."

Boldogságról... álmokról... tavaszról...

Ha ma azt mondom, hogy jó pár ismerősöm él külföldön, az emberek már nem kapják fel a fejüket a hír hallatán. Lassan kezd megszokottá válni ez az állapot. Amikor beszélgetek velük, mindig szóba kerül a jobb életkörülmény, ami ott vár rájuk, a nagyváros, ahol élhetnek, és az a hatalmas üresség, amely a szívükben tátong. Mert egyedül vannak, távol mindenkitől. Sajnálom őket és együtt érzek velük. Mert én is érzem ezt a hatalmas lyukat, amely a szívem mélyén tátong. Én is éppoly magányos vagyok, mint ők több ezer kilométerre a szeretteiktől. Én is haza vágyom, csak sajnos én még mindig nem éreztem biztos talajt a lábam alatt. Nézem a hóesést az ablakból, merengek az életemen. Reggel azt várom, jöjjön az este, este pedig már ébredni szeretnék. Csak múljon már az idő, teljenek a másodpercek, csak érjek már haza végre. Az út során pedig egyszer majd csak megtalálom az otthonomat. Van egy titkom, melyet nem mondhatok el senkinek sem. Magamban kell „örülnöm” eme rejtelmes igazságnak. Félek még belegondolni is, mert egyszer már csalódtam egy ilyen álomban. De nem tudom kiverni a fejemből a gondolatot. Hol segít, mikor eszembe jut, hogy nem sok van még hátra az útból, de mikor elbizonytalanodok, azonnal kétségbeesek, és nem hiszek már a tervben. Úgy szeretném szétkürtölni a világban, hogy mindenki hallja. Talán magabiztosabb lennék tőle. Talán elmúlna minden kételyem, amely a jövő szépségeit árnyalja be. Még az is lehet, hinnék benne, sőt, talán még bíznék is. Tavasszal megtudom az igazságot. Addig pedig minden nap rettegek, és félek, hogy rám nem vár aznap a kikelet. Csak a felismerés, hogy nem vagyok méltó mások szeretetére és a mélységes nagy bánat, hogy ismét elszaladt egy esély a jobbra. Mindenki azt gondolja, hiszi vagy mondja, hogy ha van barátom, az egyenlő a teljes boldogsággal. Pedig nekem bizony van szerető társam, mégsem nevezném magamat boldognak. Talán mert az emberek nincsenek tisztában a boldogság fogalmával. Miért hisszük azt, hogy az élet örömei a nagy dolgokban állnak? Ha felfedeznénk minden apróságot az életben, az a sok, kevés kis jó dolog új fényben világítana meg minden napot. De erre még én sem vagyok képes. Csak várom a holnapot, a tavaszt, a nyarat, várom, hogy majd jobb lesz, de ezt még magam sem hiszem el. Csak az az álom, az a nagy titok most csak az enyém, amely szeretném hinni, hamarosan beteljesül… "Hiányzik belőlünk a kellő bátorság, hogy merjük követni a jeleket és az álmainkat. Lehet, hogy ettől vagyunk szomorúak?"

A jelen értékei

Rémület, milyen sokszor eszembe jut a múltam. És az, hogy most sem vagyok jobb a régi önmagamnál. Minden nap csak azt hajtogatom, hogy mi lesz holnap, holnapután, pár év múlva és lassan már észre se veszem, hogy eközben elfelejtek élni. Mert amíg a jövőről szőtt álmaim életben tartanak, nem élek a jelenben és ezalatt az idő alatt valahogy nem is voltam önmagam. Most most van és a jelent kell átélni. Fel kell fedezni az élet szépségeit, élni kell a lehetőségekkel. Úgy kell megélnünk minden pillanatot, hogy később pozitív érzésekkel töltsön el majd a visszaemlékezés. Persze ezt mondani könnyű, így tenni már annál nehezebb, sőt, néha talán lehetetlennek tűnik. De nem élhetünk meg minden napot teljesen jelentéktelen tartalommal. Mégis mire fogok így emlékezni? Az a sok szép, néha rossz, fájó, vidám emlék ott marad a fejünkben és gyakran jut eszünkbe, mikor szánunk időt arra is, hogy átgondoljuk, hol vagyunk most, meddig jutottunk hová tartunk. De én, ahogy megnézem az életemet, csak a jövőt látom magam előtt. Amíg én nem várok semmit és nem hiszek semmiben, nem fogok eljutni oda, hogy jól érezzem magam a saját bőrömben. Az élet igaz, hogy nehéz és tele van megannyi akadállyal és próbatétellel, de sosem szabad megfeledkezni magáról a lét csodálatosságáról. Magáról a jelenről, amit csinálsz, amiért élsz, ami boldoggá tesz, ami biztat, hogy menj tovább, lépd át azt az akadályt és ne soha add fel. A múltunk is egykor a jelenünk volt, de már egy rég lezárult, biztos folyamat. A jövő még egy nyitott könyv, senki sem tudhatja pontosan, mit szán még a sors vagy éppen saját maga. Jó is néha szőni az álmokat a képzelt jövőnkről, de nem szabad hagyni, hogy ez a „meseszerű álomvilág” teljesen eluralkodjon felettünk. Az életünket csak mi irányítjuk. Nem hagyhatjuk elveszni az éveket, ezzel a saját végzetünkkel kötünk szerződést. Én hiszem, hogy történnek még csodák, csak hinni kell bennük. Ha nem hisszük, mikor reggel felébredünk, hogy ez a nap különleges, kútba dobhatjuk az egészet. A szívünkben kell éreznünk, hogy boldogok vagyunk. De ha az agy ezt nem tudja, márpedig magától nem értesül lelki folyamatainkról, meg lesz pecsételve a nap, majd később a hetek és egy egész hónap, amelyet rossz lesz átélni. Mindez csak azért, mert nem kerestük a boldogságot és csak tengettünk napjainkat a képzelt jövőnkben. Elfejtettünk élni."A titok a jelenben rejtőzik; ha a jelenre összpontosítasz, meg tudod jobbítani. És ha jobbá tetted a jelent, akkor az is, ami utána következik, jobb lesz. Felejtsd el a jövőt, s éljed életed minden napját a Törvény tanítása szerint, és abban a hitben, hogy Isten gondoskodik gyermekeiről. Minden nap magában hordozza az Örökkévalóságot."