Menekvés a magányból…

És a lány csak zokogott. Sehogy sem tudott véget vetni kínzó fájdalmának. Szenvedése nem akart enyhülni.

Oly magányosnak érezte kicsiny lelkét ebben a hatalmas és kietlen világban. Vágyott a szeretetre. Talán egy ölelés segített volna megálljt parancsolni szívében a búnak, de az emberi szív oly makacs, irányítani ő sem volt képes. Még nem ismerte igazán működését. Szükségét érezte annak, hogy valaki a karjaiba zárja. Csak szorítsa magához jó erősen, el ne engedje, hisz oly gyenge még ez a kötelék. Eltelt egy hónap és a lány bánata még mindig ott zakatolt hevesen, szétdúlván minden egyes boldog pillanatot szívében, legalábbis abból, ami még megmaradt neki. Félt cselekedni, bár az ő állapotában ennél már nem igazán lehetett volna rosszabb a helyzete. Vesztenivalója nincs. Vagy még szomorúbb lesz, de majd csak kilábal belőle valahogy, majdcsak elfelejti a rosszat. Elővette a telefont. Még hitt benne, még remélt. Félénken, remegő kezekkel tárcsázta azt a rejtélyes telefonszámot. Már kezdett elmúlni minden, még az elején érzett reménye. De megszólalt valaki a telefon túloldalán. A lány megijedt, ekkor tudatosult benne, mit tett. Nem tudott megszólalni, úrrá lett rajta ismét a félelem. Annyit mondott csak, sajnálom. És gyorsan meg is nyomta azt a piros gombot azon az ütött-kopott készüléken. Majd elmosolyodott. Eszébe jutott még, honnan szerezte azokat a karcolásokat az ő réges-régi kézi beszélője. Ahogy sétált végig a téren, lassan kiért a város legszebb pontjához. Éppen nyugovóra készült térni a nap. Megállt előtte. Még sokáig nézte, majd sokkal lelkesebben indult útnak. Hazafelé menet egyszer csak figyelmes lett az egyre hangosodó dallamra a táskájából. Belenézett, s lám, a fiú kereste őt. - Haló? - szólt bele elcsuklott hangon. - Fordulj meg! - hallatszott a vonal másik oldalán. Egyszer csak valaki befonta kezével a szemeit, és halkan a fülébe súgta azt abizonyos szót : szeretlek. Mindez elég volt. Nem kellett indok, nem kellett magyarázkodás. Ez a pár betű magában rejtette az egész világ összes szépségét.

'"És ha egy kicsit csökönyös lennék - mondta a fiúnak -, az azért van, mert emberi szív vagyok, és az már csak ilyen. Az emberek félnek, hogy valóra váltsák legnagyobb álmaikat, gondolván, hogy meg sem érdemlik, vagy megvalósítani nem tudják őket. Mi, emberi szívek, meghalunk a félelemtől, ha csak rágondolunk a szeretett lényre, aki örökre elmegy, vagy arra a pillanatra, amikor meghiúsul a várakozás, vagy arra a kincsre, amely - ahelyett, hogy előkerülne - mindörökre a homok rejtekében marad. Mert ha ez történik, végül nagyon szenvedünk."