Vajon megérte?

Sokat gondolkodok azon, hogy vajon megérte- e belekezdeni valamibe, ha aztán mégis kudarcot vallottunk. Pedig olyan szépen indul útjának a folyamat, sok tervvel és céllal, megannyi ötlettel, reménnyel vág neki az ember, hogy végigvigye kiötlött álmát, és később joggal örülhessen a majd elérendő sikerének. De aztán félúton valami történik és jönnek a gondok, a problémák. Az elején bántja is még szegény lelkét. Próbálunk tenni ellene, megoldani, helyrehozni a hibát, hátha rendbe jön, de aztán mégsem álmodjuk végig, pedig oly szép az elképzelés. Mi lehetett a baj, miért nem sikerült? Vajon mi hibáztunk? És ha igen, hol? Az életben annyi mindenről hisszük az elején magabiztosan, hogy meg tudjuk csinálni, és olyan sajnálatos, hogy nem mindig érünk be a célba. - Vajon megérte-e szerelmesnek lenni, ha aztán egy fájó szakítás a vége? - Megérte álmodni, ha reggel mégis sikoltva ébredünk? - Megérte egyáltalán bármi is, amivel kudarcot vallottunk? Szerintem megérte. Mert ameddig valami pozitív dologba fektettük az energiánkat, addig boldogok voltunk és nem bánkódtunk az élet fájdalmain. Volt egy terv, egy cél, amiért lehetett harcolni. És ez motivált bennünket, hitet, erőt adott, melytől magabiztosnak éreztük magunkat. És éppen ez az, amiért megérte. Ha pedig mégsem alakultak jól a dolgok, nem szabad feladni, mert majd jön egy újabb lehetőség, mely további álmokat hordoz magával, amikért majd érdemes lesz küzdeni, hogy ismét erőt adjon, hogy újra higgyünk önmagunkban. És ha így lesz is, ha valóban elveszítem, akkor is nyertem egy boldog napot. És ha arra gondolok, milyen szörnyű ez a világ, akkor egyetlen boldog nap is maga a csoda.

„Nem én kértem, hogy megszülessek, nem találtam senkit, aki szeretne, és mindig rossz döntéseket hoztam. Most döntsön az élet helyettem.”