Nem tudok nem rá gondolni. Képtelen vagyok elterelni a gondolataimat arról, hogy mennyire szeretnék hazaköltözni. Még mindig úgy hiányzik a város. Ha tehetném, most is ott lennék. Csak sétálnék az utcákon, számolnám a hópelyheket, nézném a buszokat, várnám a csodát. Hogy majd egyszer eljön és magával ragad. Hogy végre lesz egy hely, ahol szívből jövő szeretet fogad. Tényleg fáj a szívem. Érzem, ahogy hasogat. Nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe a város magával ragadó csodálatos varázsa, amely belőle árad, de idáig nem ér el a tünemény, ez a hely túl messze van ahhoz, hogy az én életemben is helyet kapjon a csoda. Itt nincsenek csodák, sem hihetetlen történetek. Csak unalmas hétköznapok, elpazarolt évek, felesleges mondatok vesznek körbe minket. Minden a már megszokott kerékvágásban forog: a napok eltelnek, semmi változás. Eltelt egy nap, egy hét, egy hónap, már több év és még mindig itt tartok. Az élet labirintusa feladta számomra a leckét. Maga küldött erre az ingoványos mezőre, hogy találjak haza. De hogyan, ha nincs kiút? Ha a város előtt hatalmas, lerombolhatatlan falak tornyosulnak. Ehhez a csodatételhez én túl kevés vagyok. Egyedül nem sikerülhet. Hiába állnak mellettem oly sokan, ha ők nem értenek az efféle falak lerombolásához. Akik pedig erre „szakosodtak”, túlságosan is el vannak foglalva a saját életükkel, és azon fáradoznak, hogyan lehetne jobb nekik ahelyett, hogy egyszer észrevennének engem is és rám szegeznék tekintetüket, hogy végighallgassanak. Ha csak megpróbálnák megérteni, mit is akarok… de nem érdeklem őket én. Túl kevés vagyok ahhoz, hogy észre vegyenek. A fal még sokáig ott fog tornyosulni és én minden nap elmegyek a város előtt és sosem fogom átlépni a kapuit. Elvették tőlem azt, amelyben az egész életem meglapult. Lehet, hogy már az életemet is elvették, csak még nem fogtam fel. De azért remélem, előbb-utóbb hazakerülök. Mert nagyon szeretnék már hazamenni, elég volt ebből a fárasztó és több éven át tartó utazásból. Sose leszek olyan, mint az itteniek. Örökké hazavágyom majd. Csak ez tart életben, a reménybe vetett hitem.
2008. december 8., hétfő
Két világ van: az, amelyikről álmodunk, és az, amelyik a valóságban létezik.
Nem tudok nem rá gondolni. Képtelen vagyok elterelni a gondolataimat arról, hogy mennyire szeretnék hazaköltözni. Még mindig úgy hiányzik a város. Ha tehetném, most is ott lennék. Csak sétálnék az utcákon, számolnám a hópelyheket, nézném a buszokat, várnám a csodát. Hogy majd egyszer eljön és magával ragad. Hogy végre lesz egy hely, ahol szívből jövő szeretet fogad. Tényleg fáj a szívem. Érzem, ahogy hasogat. Nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe a város magával ragadó csodálatos varázsa, amely belőle árad, de idáig nem ér el a tünemény, ez a hely túl messze van ahhoz, hogy az én életemben is helyet kapjon a csoda. Itt nincsenek csodák, sem hihetetlen történetek. Csak unalmas hétköznapok, elpazarolt évek, felesleges mondatok vesznek körbe minket. Minden a már megszokott kerékvágásban forog: a napok eltelnek, semmi változás. Eltelt egy nap, egy hét, egy hónap, már több év és még mindig itt tartok. Az élet labirintusa feladta számomra a leckét. Maga küldött erre az ingoványos mezőre, hogy találjak haza. De hogyan, ha nincs kiút? Ha a város előtt hatalmas, lerombolhatatlan falak tornyosulnak. Ehhez a csodatételhez én túl kevés vagyok. Egyedül nem sikerülhet. Hiába állnak mellettem oly sokan, ha ők nem értenek az efféle falak lerombolásához. Akik pedig erre „szakosodtak”, túlságosan is el vannak foglalva a saját életükkel, és azon fáradoznak, hogyan lehetne jobb nekik ahelyett, hogy egyszer észrevennének engem is és rám szegeznék tekintetüket, hogy végighallgassanak. Ha csak megpróbálnák megérteni, mit is akarok… de nem érdeklem őket én. Túl kevés vagyok ahhoz, hogy észre vegyenek. A fal még sokáig ott fog tornyosulni és én minden nap elmegyek a város előtt és sosem fogom átlépni a kapuit. Elvették tőlem azt, amelyben az egész életem meglapult. Lehet, hogy már az életemet is elvették, csak még nem fogtam fel. De azért remélem, előbb-utóbb hazakerülök. Mert nagyon szeretnék már hazamenni, elég volt ebből a fárasztó és több éven át tartó utazásból. Sose leszek olyan, mint az itteniek. Örökké hazavágyom majd. Csak ez tart életben, a reménybe vetett hitem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése