Nem szeretlek, már nem.

- „Ő is ott él Zircen.” - Ha mindenki ott él, akkor én miért nem élhetek ott? Nem tudom, igazán erre még mindig nem találtam meg a választ. Szerintem ez a kérdés is csak egy megválaszolhatatlan rejtély marad számomra. Lehet, hogy már sosem fogok hazajutni. Megrekedtem ezen a helyen és talán ez lesz a végzetem is. Szomorúan és életuntam fogok meghalni, nem marad semmi pozitív az életemből, csupán a remény, a vágyódás azután, hátha egyszer ismét otthonra lelek majd az én kicsi városkámban. Szomorú vagyok és fáj a szívem. Minden nap érezteti velem lelkem mély bánatát. Szemem könnyben úszik, szívem jéggé dermed, lassan kialszik a tűz, a lángolás belőle. Hasztalan ez a vágyakozás, ez az egész lehetetlen történet. Az, hogy majd egyszer révbe érek és ismét az enyém lesz az, amit egész életemben próbáltam visszaszerezni. Ha vissza is kapnám, már túl késő lenne, túl sok idő telt el a várakozással és már nem lenne ugyanolyan az érzés. Nem szeretem a várost. Már nem. A sok reményvesztett nap, hét, hónap majd év után kezd felerősödni bennem a gyűlölet, mely a haragból és a fájdalomból fakad. A szeretet kezd kifogyni belőlem. Mit is ér a város, ha sohasem érinthetem? Akkor minek ez a „reménytelen szerelem”, ez az „örök küzdelem”, ez a hajsza, mely sosem ér véget. Ez az örök körforgás. Nem, már nem remélem, hisz elhittem a mesét, és mégis rémálom gyötört, nem ért el a beteljesülés. Nem talált rám a boldogság. Már nem maradt semmi sem, amit szerethetnék a városban. Hiszen nem az enyém, és már lassan semmi közünk nem lesz egymáshoz. Megcsalt, becsapott, nem segít, hogy újra egymásra találjunk. Akkor én mit szeressek benne, ha csak bánat fog el, ha rágondolok. "Tudtam hogy mostantól nincs megállás, és meg fogom ismerni a mennyországot és a poklot, az örömet és a bánatot, az álmodozást és a kétségbeesést. Tudtam, hogy nem bírom tovább visszatartani a szélvihart, amely lelkem legrejtettebb zugaiban támadt föl."