Két világ van: az, amelyikről álmodunk, és az, amelyik a valóságban létezik.

Nem tudok nem rá gondolni. Képtelen vagyok elterelni a gondolataimat arról, hogy mennyire szeretnék hazaköltözni. Még mindig úgy hiányzik a város. Ha tehetném, most is ott lennék. Csak sétálnék az utcákon, számolnám a hópelyheket, nézném a buszokat, várnám a csodát. Hogy majd egyszer eljön és magával ragad. Hogy végre lesz egy hely, ahol szívből jövő szeretet fogad. Tényleg fáj a szívem. Érzem, ahogy hasogat. Nem telik el nap, hogy ne jutna eszembe a város magával ragadó csodálatos varázsa, amely belőle árad, de idáig nem ér el a tünemény, ez a hely túl messze van ahhoz, hogy az én életemben is helyet kapjon a csoda. Itt nincsenek csodák, sem hihetetlen történetek. Csak unalmas hétköznapok, elpazarolt évek, felesleges mondatok vesznek körbe minket. Minden a már megszokott kerékvágásban forog: a napok eltelnek, semmi változás. Eltelt egy nap, egy hét, egy hónap, már több év és még mindig itt tartok. Az élet labirintusa feladta számomra a leckét. Maga küldött erre az ingoványos mezőre, hogy találjak haza. De hogyan, ha nincs kiút? Ha a város előtt hatalmas, lerombolhatatlan falak tornyosulnak. Ehhez a csodatételhez én túl kevés vagyok. Egyedül nem sikerülhet. Hiába állnak mellettem oly sokan, ha ők nem értenek az efféle falak lerombolásához. Akik pedig erre „szakosodtak”, túlságosan is el vannak foglalva a saját életükkel, és azon fáradoznak, hogyan lehetne jobb nekik ahelyett, hogy egyszer észrevennének engem is és rám szegeznék tekintetüket, hogy végighallgassanak. Ha csak megpróbálnák megérteni, mit is akarok… de nem érdeklem őket én. Túl kevés vagyok ahhoz, hogy észre vegyenek. A fal még sokáig ott fog tornyosulni és én minden nap elmegyek a város előtt és sosem fogom átlépni a kapuit. Elvették tőlem azt, amelyben az egész életem meglapult. Lehet, hogy már az életemet is elvették, csak még nem fogtam fel. De azért remélem, előbb-utóbb hazakerülök. Mert nagyon szeretnék már hazamenni, elég volt ebből a fárasztó és több éven át tartó utazásból. Sose leszek olyan, mint az itteniek. Örökké hazavágyom majd. Csak ez tart életben, a reménybe vetett hitem.

Karácsonyt várva

Az első hó leesésével, a karácsonyi vásár megnyitásával sokak szíve kezd el hevesebben verni. Már érzik a közelgő ünnep kellemes, lágy illatát, s a másik ember lelkéből áradó hatalmas szeretetet. Lassan elcsendesednek az utcák, a zajos szórakozóhelyek bezárják kapuikat előttünk. Mindannyian hazatérünk, hogy otthon, meghitt környezetben adhassuk át magunkat az ünnep varázsának. Ha csak egy napra is, de beköltözik mindannyiunk szívébe a szeretet.

Eloltjuk a lámpát, meggyújtjuk a gyertyát, s annak fényében sugárkoszorút von a szeretet a karácsonyfa köré gyűlt családra. Az emberiség talán egyik legnagyobb ünnepe ez, a szeretet ünnepe. A karácsony mindig megmutatja, hogy mi a célja aprócska kis életünknek. Ez a cél a szeretet felismerése. A világot alkotó tudat ezen az éjszakán maga is mintha alászállna közénk és szétáradna köztünk. Az emberek összekapcsolódnak egymással s így le tudják győzni az őket körülvevő akadályokat. Ha magunkba tekintünk ezekben a napokban, akkor az életünk más jelentőséget, más értelmet kaphat. A legfontosabb dolog az, hogy fel tudjuk ismerni, a szeretet az egyetlen erő, amely méltóságot és varázst ad az emberi életnek. Így eggyé tudunk válni azzal az erővel, ami azonos azzal, amit szeretetnek nevezünk. Amikor a karácsony szelleme megérint minket, új csodák történnek az emberi élet apró kis világaiban. Az életben minden egyes pillanat fontos és megismételhetetlen, - de ha szeretet veszi körül, akkor múlhatatlan is. Ezen ünnep fénye mindig arra világít rá, hogy az észre kell vennünk, mi célból vagyunk itt a földön, - ez az egész csak azért van, hogy megtanuljunk egy aprócska hitet, egy óriási szabadságot, amit úgy neveznek: S Z E R E T E T.

"Ezen a földön mindenkinek megvan a maga kincse, ami rá vár. De ne felejtsd el, hogy csak az talál igazi kincset, aki a szívére hallgat."

Miért pont ő áll az ajtó mögött?

Amikor becsukódik előttünk egy ajtó, kinyílik egy másik. Amikor már teljesen lemondunk valamiről, titkon beletörődünk az élet eme szokatlan rendjébe, váratlanul megcsörren a telefon, amely kinyitja azt az ajtót, amelyet mindez idáig bezártnak hittünk. Tehát megcsörrent a telefon. Ő volt az. Ő!!! Az alig egy perces beszélgetés után még órákig remegett a kezem. Féltem, reszkettem, nem tudom, miért. Végtére is, elfogadtam a tárt ajtó kínálta lehetőségeket és szép lassan beléptem az ajtaján. Bár míg a kilincsig eljutottam, fény derült a kis titkomra, melyet még magamnak se mondtam el, olyan titkos volt. Nem tudtam, mit akarok, nem tudtam, megéri-e, nem tudtam, akarom-e igazán vagy, hogy szükségem van-e rá annyira, hogy belevágjak… Végül is másnap (dacolva a félelemmel) én mégis elindultam, hogy beszéljek vele. Az ájulás kerülgetett, annyira féltem tőle még mindig. Nem hittem a szememnek, mit viszek véghez. Szokatlan volt, de mégis kellemes. És azóta is csak azt akarom. Nem tudom, miért, de vonz. De semmi esetre sem bántam meg azt a délutánt. Hiszen lehet, hogy valóban jövőm alapja válik belőle. Pont belőle. Ki hitte volna, hogy majd ő áll az ajtó mögött? És azt nem hiszem el még mindig, hogy én állítottam az ajtó mögé. Vajon meddig marad még ott? Vajon meddig lesz még az enyém? Nem rég még miatta hullattam könnyeket, és most pont őt keresem mindenütt. Megmagyarázni nem tudom, de mégis szükségem van rá! Az ajtó mögött… "Rengeteg hibát elkövethetünk az életben. Egyet nem: amelyik tönkretesz."

Nem vettem észre, nem érdekelt.

Olyan érdekesek ezek a napok. Elmúlnak, de mégis van valami mondanivalójuk mélyen a sorok mögött. Titokban üzennek nekünk, de az üzenet nem mindenkihez jut el. Csak aki nyitott szemmel jár a világban hallhatja meg. Én sem veszem észre a nekem szóló üzenetet, hiába akar közölni bármit is, nekem nem tűnik fel. Elsiklok a dolgok felett, élem az életemet, napról napra. Nincsenek céljaim, nincsenek terveim… csak várom, az idő múlását, és észre sem veszem, hogy a percekkel az értékes pillanatok is eltűnnek, a lehetőségek kapuja is bezárul előttem. Nem vettem észre, nem érdekelt. Nem kerestem se a választ, sem a kiutat. Beletelik, mire észreveszem, de ha egyszer, csak egyszer sikerül megtalálnom azt a rejtett üzenetet, találnék valamit, ami elinditana egy úton, hogy ne csak céltalanul bolyongjak, hanem tudatosan keressem a helyemet, a célokat, az álmaimat. "Néhány súlyos elmekórtani esettől eltekintve, az emberek többsége abba őrül bele, hogy megpróbál kitörni a hétköznapok egyformaságából."

Ne kérdezd, megéri-e, mert még nem tudhatom. megbánni nem akarom, de úgyis megfogom

Összekutyultam a dolgokat. Az életem most jutott el a teljes feneketlenség tetejére. De mégis én most érzem magam a legboldogabbnak. Talán pont ebben a rendszertelenségben találom meg azt a rendszert, amelyet ezidáig kerestem?Pénteken kiderül. Ma sok dolgot megtanultam. Például azt, hogy mennyire fontos az őszinteség és a bizalom. És hogy nem szabad megbántani azt, akit szeretünk, mert azzal okot adunk neki arra, hogy kételkedjen, mennyire szeretjük. Nem szabad hazudni, de a hallgatás sem megoldás. Így hát ennek a sok okosságnak a fejében történt meg az eset. Remegő kezekkel, de végül is sok ember tudtára adtam az információt. Valóban hátsó szándékkal vágtam bele, de tudom, később ez is megbocsátásra talál. Elmondtam az igazat és megbocsátottam valakinek. Lehet, hogy majd új értelmet adhat az életemnek. Nem tudhatom. Nem tudhatom, mit hoz a holnap, de már nem aggódva figyelem a percek múlását. Hiszek benne, hogy ez most egy nagy utazás lesz, életeken át. Várom, hogy újra lássam. Várom, hogy elmondhassam, mit érzek. Várom, hogy ne bánts végre azért, aki vagyok. Én megbocsátottam, pedig nagy hibát követett el. Én is hibáztam, ő is. És most a két lélek egyesül egy délután erejéig. Vajon mi lesz a folytatás? Még én sem tudom. Felborult a rendszer és ez így jó. Majd ha akarom, kigubózom a szálakat, de addig is marad ez a fejetlenség, addig sem tudom, mi a feladat és nem bánt, hogy nem végeztem el. Majd pénteken.. majd akkor… majd gondolok rád. És már most elkönyvelem a sikert. Mert a szívem nem fáj. Most nem, most nem övezi bánat a bejáratát. Ünnepel. "Nem a magyarázatok visznek minket előre, hanem a bennünk lévő vágy, hogy előrejussunk."

Mit sem érnek a szép szavak, ha szenvedést lát az ember.

Mindig hiányzik, de ennyire még sosem fájt az, hogy nem érinthetem. De tettem a rossz ellen. Megszereztem egy darabkáját, csak magamnak. Egész nap egy képet nézegettem róla. És ha nem néztem körbe a szobámban, akkor eszembe se jutott, hogy valójában nincs is velem. Akkor nem gondoltam arra, hogy nem vagyok otthon. Most belebetegedtem. És most nagyon rossz, hogy nem lehetek vele. De ha ott lennék, folyton csak mardosna, hogy mért csak ilyen kevés idő marad, amit vele tölthetek. Még mindig csak azt a képet nézegetem. És néha úgy érzem, vissza is kapom egyúttal. Nem tudom, reméljek-e még, de úgy hiányzik. Úgy szeretem. Még remélem, hogy egyszer talán bekövetkezik a változás és visszanyerem. Így, hogy csak egy kevés darabját birtokolhatom, nem olyan kellemes együtt lenni a gondolattal, hogy az enyém. Nekem az egész kell, az egész város.

"A csönd teljes szabadságot ad, hogy megértsem azt a világot, amelyben minden működött, és megtaláljam azt a pillanatot, amikor minden elromlott."

Nem szeretlek, már nem.

- „Ő is ott él Zircen.” - Ha mindenki ott él, akkor én miért nem élhetek ott? Nem tudom, igazán erre még mindig nem találtam meg a választ. Szerintem ez a kérdés is csak egy megválaszolhatatlan rejtély marad számomra. Lehet, hogy már sosem fogok hazajutni. Megrekedtem ezen a helyen és talán ez lesz a végzetem is. Szomorúan és életuntam fogok meghalni, nem marad semmi pozitív az életemből, csupán a remény, a vágyódás azután, hátha egyszer ismét otthonra lelek majd az én kicsi városkámban. Szomorú vagyok és fáj a szívem. Minden nap érezteti velem lelkem mély bánatát. Szemem könnyben úszik, szívem jéggé dermed, lassan kialszik a tűz, a lángolás belőle. Hasztalan ez a vágyakozás, ez az egész lehetetlen történet. Az, hogy majd egyszer révbe érek és ismét az enyém lesz az, amit egész életemben próbáltam visszaszerezni. Ha vissza is kapnám, már túl késő lenne, túl sok idő telt el a várakozással és már nem lenne ugyanolyan az érzés. Nem szeretem a várost. Már nem. A sok reményvesztett nap, hét, hónap majd év után kezd felerősödni bennem a gyűlölet, mely a haragból és a fájdalomból fakad. A szeretet kezd kifogyni belőlem. Mit is ér a város, ha sohasem érinthetem? Akkor minek ez a „reménytelen szerelem”, ez az „örök küzdelem”, ez a hajsza, mely sosem ér véget. Ez az örök körforgás. Nem, már nem remélem, hisz elhittem a mesét, és mégis rémálom gyötört, nem ért el a beteljesülés. Nem talált rám a boldogság. Már nem maradt semmi sem, amit szerethetnék a városban. Hiszen nem az enyém, és már lassan semmi közünk nem lesz egymáshoz. Megcsalt, becsapott, nem segít, hogy újra egymásra találjunk. Akkor én mit szeressek benne, ha csak bánat fog el, ha rágondolok. "Tudtam hogy mostantól nincs megállás, és meg fogom ismerni a mennyországot és a poklot, az örömet és a bánatot, az álmodozást és a kétségbeesést. Tudtam, hogy nem bírom tovább visszatartani a szélvihart, amely lelkem legrejtettebb zugaiban támadt föl."

Csillag

Mindenki bánatos és már nincs kedve,
Nincs kedve lassan már élni sem
Az ablakból látni egy felhőt,
Az eget, melyből hullik az eső
Nyári zápor ugyan de mégis mindenkit,
Mindenkit elgondolkodásra kényszerít
Átgondolták mit hol hibáztak el,
Jóvá tenni már sajnos nem lehet
Szívek így aztán lassan szakadnak meg…
Bánat ül már mindenki szívén,
Könny csordul le az élet kék egén
Az eső pedig egyre csak hullik,
A csermely lassan folyóvá válik
Lassan kialszik egy fény,
A bánat lám megtörte szegényt
Megszakadt a szíve, csillag lett belőle.
Így a sötét égbolton lassan, lassan eluralkodnak a csillagok.
A hold már nincs egyedül.
Egy csillaggal barátságba kerül
Kiderül, ő is hibázott.
Fájdalma olyan nagyra hágott
Nem tudta elkerülni sorsát,
Az égbolton találta meg nyugalmát
Sötét van, de elállt a zápor,
Széttört szívek a domboldalon
Az emberekből fák lettek
Könnyük belehullt a folyómederbe
És az ég kék egén a csillagok csak világítanak..
Nincs már többé fájdalom...

Menekvés a magányból…

És a lány csak zokogott. Sehogy sem tudott véget vetni kínzó fájdalmának. Szenvedése nem akart enyhülni.

Oly magányosnak érezte kicsiny lelkét ebben a hatalmas és kietlen világban. Vágyott a szeretetre. Talán egy ölelés segített volna megálljt parancsolni szívében a búnak, de az emberi szív oly makacs, irányítani ő sem volt képes. Még nem ismerte igazán működését. Szükségét érezte annak, hogy valaki a karjaiba zárja. Csak szorítsa magához jó erősen, el ne engedje, hisz oly gyenge még ez a kötelék. Eltelt egy hónap és a lány bánata még mindig ott zakatolt hevesen, szétdúlván minden egyes boldog pillanatot szívében, legalábbis abból, ami még megmaradt neki. Félt cselekedni, bár az ő állapotában ennél már nem igazán lehetett volna rosszabb a helyzete. Vesztenivalója nincs. Vagy még szomorúbb lesz, de majd csak kilábal belőle valahogy, majdcsak elfelejti a rosszat. Elővette a telefont. Még hitt benne, még remélt. Félénken, remegő kezekkel tárcsázta azt a rejtélyes telefonszámot. Már kezdett elmúlni minden, még az elején érzett reménye. De megszólalt valaki a telefon túloldalán. A lány megijedt, ekkor tudatosult benne, mit tett. Nem tudott megszólalni, úrrá lett rajta ismét a félelem. Annyit mondott csak, sajnálom. És gyorsan meg is nyomta azt a piros gombot azon az ütött-kopott készüléken. Majd elmosolyodott. Eszébe jutott még, honnan szerezte azokat a karcolásokat az ő réges-régi kézi beszélője. Ahogy sétált végig a téren, lassan kiért a város legszebb pontjához. Éppen nyugovóra készült térni a nap. Megállt előtte. Még sokáig nézte, majd sokkal lelkesebben indult útnak. Hazafelé menet egyszer csak figyelmes lett az egyre hangosodó dallamra a táskájából. Belenézett, s lám, a fiú kereste őt. - Haló? - szólt bele elcsuklott hangon. - Fordulj meg! - hallatszott a vonal másik oldalán. Egyszer csak valaki befonta kezével a szemeit, és halkan a fülébe súgta azt abizonyos szót : szeretlek. Mindez elég volt. Nem kellett indok, nem kellett magyarázkodás. Ez a pár betű magában rejtette az egész világ összes szépségét.

'"És ha egy kicsit csökönyös lennék - mondta a fiúnak -, az azért van, mert emberi szív vagyok, és az már csak ilyen. Az emberek félnek, hogy valóra váltsák legnagyobb álmaikat, gondolván, hogy meg sem érdemlik, vagy megvalósítani nem tudják őket. Mi, emberi szívek, meghalunk a félelemtől, ha csak rágondolunk a szeretett lényre, aki örökre elmegy, vagy arra a pillanatra, amikor meghiúsul a várakozás, vagy arra a kincsre, amely - ahelyett, hogy előkerülne - mindörökre a homok rejtekében marad. Mert ha ez történik, végül nagyon szenvedünk."

Vajon megérte?

Sokat gondolkodok azon, hogy vajon megérte- e belekezdeni valamibe, ha aztán mégis kudarcot vallottunk. Pedig olyan szépen indul útjának a folyamat, sok tervvel és céllal, megannyi ötlettel, reménnyel vág neki az ember, hogy végigvigye kiötlött álmát, és később joggal örülhessen a majd elérendő sikerének. De aztán félúton valami történik és jönnek a gondok, a problémák. Az elején bántja is még szegény lelkét. Próbálunk tenni ellene, megoldani, helyrehozni a hibát, hátha rendbe jön, de aztán mégsem álmodjuk végig, pedig oly szép az elképzelés. Mi lehetett a baj, miért nem sikerült? Vajon mi hibáztunk? És ha igen, hol? Az életben annyi mindenről hisszük az elején magabiztosan, hogy meg tudjuk csinálni, és olyan sajnálatos, hogy nem mindig érünk be a célba. - Vajon megérte-e szerelmesnek lenni, ha aztán egy fájó szakítás a vége? - Megérte álmodni, ha reggel mégis sikoltva ébredünk? - Megérte egyáltalán bármi is, amivel kudarcot vallottunk? Szerintem megérte. Mert ameddig valami pozitív dologba fektettük az energiánkat, addig boldogok voltunk és nem bánkódtunk az élet fájdalmain. Volt egy terv, egy cél, amiért lehetett harcolni. És ez motivált bennünket, hitet, erőt adott, melytől magabiztosnak éreztük magunkat. És éppen ez az, amiért megérte. Ha pedig mégsem alakultak jól a dolgok, nem szabad feladni, mert majd jön egy újabb lehetőség, mely további álmokat hordoz magával, amikért majd érdemes lesz küzdeni, hogy ismét erőt adjon, hogy újra higgyünk önmagunkban. És ha így lesz is, ha valóban elveszítem, akkor is nyertem egy boldog napot. És ha arra gondolok, milyen szörnyű ez a világ, akkor egyetlen boldog nap is maga a csoda.

„Nem én kértem, hogy megszülessek, nem találtam senkit, aki szeretne, és mindig rossz döntéseket hoztam. Most döntsön az élet helyettem.”

Csodát várva

Hajlamos az ember arra, hogy elhitesse magával, mennyire jó lesz az élete, milyen csudajó dolog vár rá. Beleéli magát, és már várja azt a pillanatot, amikor elérkezik a remélt, már régóta várt boldogság. De egyszer csak, váratlanul az élet ellene fordul, és csoda helyett csupa rossz érzés árasztja el szegény lelkét. Kiábrándult lesz. Pedig én úgy reméltem! - mondja, de hiába, a rossz már megtörtént. Bár ne élte volna bele magát, bár ne úszott volna oly hevesen a boldog kék hullámok között. Most hol tart? Szörnyen érzi magát. És keresve sem talál vigaszt, mert neki az a boldogság kell, amiről éjjelente álmodott, amiben hitt, amiben remélt, hogy egyszer majd érte jön, és magával viszi oda, ahol tövisek és rózsák teremnek, és esténként lágy szellővel árasztja el a partot a kellemes, lány nyári szellő.

"Életünk minden pillanatában egyik lábunk a tündérmesék földjén, másik lábunk pedig a mélységes szakadék szélén áll."

Több, mint rajongás.

Sosem felejtem el azt a napot, amikor egy fárasztó hét után ismét hazaértem Zircre. 5ödikes vagy 6odikas lehettem. Bementem a nagybátyám szobájába. Ott volt a kezében egy gitár. Amikor először a kezembe fogtam, a testemet átjárta a hideg. Elkezdtem csak úgy találomra pengetni, lefogni bundokat, bár akkor még semmit sem tudtam eme hangszerről. De annyira tetszett, olyan szép hangzása volt, életemben először éreztem, hogy a zene által képes lehetek valami nagyot alkotni. Nyárra elkértem a hangszerét, és próbálgattam otthon tanítani magam, de hamar be kellett látnom, ha így folytatom, sosem leszek gitáros. Egy őszi napon a barátnőm azt mondta, kísérjem le az ajkai zeneiskolába, be szeretne iratkozni gitároktatásra. Meglepődtem, sosem említette, hogy tudna játszani. Hazamentem és egész délután könyörögtem otthon, hogy adjanak pénzt az oktatásra, én meg akarok tanulni zenélni, engem ez érdekel. Végül kifizették a 10 ezer forintot a fél évre. Hétfőnként jártam, iskola után. Szerettem menni. Bár a decemberi előadásom borzalmas volt. Szörnyen magam alá zuhantam, hogy fél éve járok és nem tudok semmit sem , fájt belátni, hogy nem jutottam el sehova sem eme idő alatt. De nem adtam fel. Utána minden nap 2 órát ültem a gitár előtt és játszottam rajta. Már maga az érzés, a kezembe fogni, olyan sokat jelentett nekem. Év végére eljutottam egy nagyon jó szintre és jelessel levizsgáztam. Ám ekkor bejelentette a tanárnőm, hogy megszűnik Ajkán a gitároktatás. Ismét fájdalom költözött lelkembe, de én úgy éreztem, nem adhatom fel, én erre születettem és a zene által egy más ember lettem. Mindig játszottam, ha bánatos voltam, csak odaültem és megnyugtatott. A zene az életem értelmévé vált. Tudtam, nem adhatom fel.Elmentem veszprémbe, ahol túljelentkezés volt a zeneiskolában. Megkértek hogy játsszak le egy darabot. Olyannyira elnyerte tetszésüket tudásom és elhatározásom és hitem, hogy délután felhívtak, felvettek. Bele sem gondoltam akkor még abba, mit is vállalok el. Év elejétől azonban kezdődtek a gondok. A következő emlékem a zeneiskoláról a legelső bejegyzésem. Borzalmas órarendet kaptam. A hétfőm abból állt, hogy elmentem Ajkára a suliba, onnan pedig egy órát buszoztam Veszprémbe. 6ra hazaértem. Fáradt voltam, lassan már időm se volt leülni játszani. Csütörtökönként pedig még Herenden át is kellett szállnom Veszprémbe. Elég kellemetlen volt. A dolgot csak tetőzte az, hogy tönkrement a hangszerem. És kezdtem egyre zuhanni, egyre mélyebb depresszióhullám vett körül. Aztán amikor ott sétáltam Veszprémben délutánonként a sétálóutcán , le a zeneiskola felé, furcsa érzés költözött belém. Olyan magányosnak éreztem magam a sok ember között.Aztán egy napon megismertem a Szabit. Hatalmas változást hozott az életembe. Döntés elé állított. Vagy ő vagy a gitározás. A kettő nem ment együtt. Nem bírtam még elmenni Zircre is szerdánként és még hétfőn meg csütörtökön is Veszprémbe gitározni és szolfézsra járni. Egyszerűen kimerültem.De. beleszerettem. Kezdett egyre többet jelenteni nekem. És úgy éreztem, ennek a kapcsolatnak van jövője. Elvették tőlem a gitáromat. Kiiratkoztam a zeneiskolából.Már nem járok arra. De megérte. Szabolcs által ismételten egy jellemváltozás következett be. De a gitáromat még mindig sajnálom. És hiányzik. És tudom, hogy amint lesz rá pénzem, veszek egyet. Mert ez a hangszer akkor is fontosabb az életemnél is. Olyannyira szeretem. És annyi mindenről lemondtam miatta. Túl sok dolgon mentem keresztül vele. Szeretem és szükségem van rá. Első ízben ez lennék én és életem két nagy szerelme. A gitár és Szabi. Mindkettőt nagyon de nagyon szeretem. És az életemet jelentik. "Az életben épp az az érdekes, hogy egy-egy álmot valóra lehet váltani."

Az a valaki más…

Már nem remél,
Nyílik a seb
Az élet egyre vészesebb
Mert benned él a fájdalom
Kés jár át a torkodon
Már érzed, nincs sok hátra
Halál járja át a hátad
És rettegve éled napjaid
Félsz, hogy a pálca rád suhint
Kétségbeesésed felemészt
Lassan már tényleg nem remélsz
Az árnyékodtól is félsz
Érzed, most van itt a vég
Nyílik az ajtó, de ki vár ott rád?
Néznél körbe, de senkit sem találsz
Bíznál egyáltalán bárkiben?
Attól tartok, nem vagy jó embernek sem
Nyílj tágra, te becsukott szem
Benned él az elfojtott félelem
Élet az, amit te csinálsz?
Mért is faggatlak, benned él a frász…
Szép lassan magával ragad…
És valaki még mindig faggat
Csak egy kérdésre vár:
Megmenthetett volna az a valaki más?

Szerelem és szeretet

Érdekes dolog ez a párkapcsolat. Nézek körbe az évek múlásával és lassan már teljesen körbevesz engem ezen tényező.Ahogy a minap nézegettem rég nem látott ismerőseim képeit, tudomásul kellett vennem, majdnem mindenki életébe beköszöntött a szerelem. Bár, hogy ez mindenki esetében szerelem-e, azt már megkérdőjelezném. Nézek körbe és akkor meséli hogy csak kéthetente, jobb esetben hetente látják egymást és akkor is épp hogy csak együtt vannak egymással. Mindenki vágyik a szeretetre. És csak nagyon kevés ember szereti a magányt és az egyedüllétet. Mi, a kamaszkor küszöbén kell, hogy valakibe kapaszkodhassunk, de ilyenkor a szülő már nem áll ott, hogy megöleljen és szorítson erősen magához, bíztatva ezzel a széttört lelket. Szép lassan mindenki előtérbe helyez egy bizonyos lényt, aki sokat jelent számára és a barátjának, barátnőjének hívja. És ez jó. Mert mindenkinek szüksége van egy társa, kell is, hogy ne vesszen el az élet ingoványos mezején. A legfontosabb, hogy ő ott legyen neki, de nem csak akkor amikor kell, hanem állandóan. Mindig.Mindenki kapcsolata más és más. Amikor párokról hallok, mindig felteszek két kérdést: milyen gyakran találkoznak és mennyi időt vannak együtt. Lehet, hogy valakinek ez nem fontos, de én, ha egy adott párról véleményt alkotok, ezekkel tisztában kell lennem. Bizony, ahogy nézem barátaimat, majdnem mindenki távkapcsolatot tud magáénak. Pedig egy távkapcsolat során pont, hogy a legfontosabb dolog marad ki a két ember életéből. Nem ismerik meg egymást teljesen, és a személyes kapcsolatot sem tudják kiépíteni egymással. Ezért sem éli túl sok távkapcsolat az időt. Mert megromlik a viszony. A távolság megöli a szerelmet. A full kontaktos kapcsolat sem vezet jóra, mert így pedig unalmassá válik egy idő után a másik fél, és már nem vágyunk annyira társaságára. Épp ezért van szükség határokra. És hogy melyik kapcsolat lehet tartós?Az főként a két egyénen múlik. Ha ott van kettejük között az a szikra, a kitartás, a szerelem… akkor képesek túlélni mindent. Én hiszem és vallom, hogy az embernek ennyi idősen is lehet egy komoly kapcsolata, amelyből később jövője alapja válik. Az egyéjszakás kalandok, a szakítások, az egy hetes kapcsolatok, a megcsalás mind a mai kor szüleményei. De én még akkor is büszkén vallom, hogy igenis, meg lehet tartani magunk mellett azt, akit igazán szeretünk és szívünkön viseljük sorsát. Fájdalmait magunkénak könyveljük el, sikerinek együtt örülünk. Csak sajnos egyre több kapcsolat már nem erről szól. Csak azért, hogy ne legyen mások szemében egy egyedülálló fél, képes feldúlni olyan életét is, kinek jelenléte még önmagát is feszéjezi. De közben szenved végig, és nem érzi magáénak azt az embert. Egyszerűen semmi közös nincs bennük. És aztán nem értik, miért vallottak kudarcot ismét, mért sültek fel és mért szakítottak ismét. Hogy mi is számít komoly kapcsolatnak, arra sem lehet választ adni. Ezt mindenkinek magának kell éreznie, eldöntenie. Elmélyülhet 3 hónap alatt is olyannyira, hogy azt mondjuk, igen, ennek már most van jövője. Viszont vannak párok, akik viszont több év alatt sem jutnak el oda, nem érzik az, amit mások már pár hónap elteltével. Mert ha változni kell valakiért, az a változás nem évek múltával következik be, hanem röpke pillanatok leforgása alatt. Hiszen ha valakivel hosszú távra tervezünk, szükség van arra, hogy kijavítsuk egymás hibáit és olyanná formáljuk életünk párját, amilyen jellem mindkét fél számára tökéletes. Szerintem akkor sem kéne feladni és ráfogni, hogy nincs olyan, hogy szerelem első látásra, örökké együtt. Mért ne lehetne? Nem muszáj történnie semminek sem, ami tönkreteheti ezt a csodás varázslatot. A legtöbb úgyis rajtunk múlik, hogy mit adunk bele. Ha ugyanazt visszakapjuk, amit belefektettünk, akkor jól dolgoztunk… "Felfedeztem, hogy az álmom és a föld puha kényelme ellenére az élet "ott fönt" sokkal-sokkal szebb. És én örökké tudok születni, ahányszor csak akarok, addig amíg a karjaim eléggé nagyra nőnek ahhoz, hogy át tudjam ölelni a földet, ahonnét jövök."

Édes áldozat

Felébredtem, s lám életben vagyok
Nem választott el sok a haláltól
Ott a kés az asztalon, mely életlen
Már csak az álmaim tartanak életben
Mi értelme, ha csak szenvedés vár rám?
Ha nem nyílhat panaszra sem a szám?
Hogy lábalhatok ki mindezekből?
Segíts, félek a világ összedől.
Valaki vigasztaljon meg
Mondd, hogy még nem érhet véget
Én csak a színpadon hallhatok meg
Milyen lesz majd a végítélet?
Mit mondanak majd a többiek?
Tudod, akkor már nem érdekel
Senki sem tudja, hol a határ
És azt sem, mi az öngyilkosság
Sosem éreztem úgy, mint most
Valahogy minden kép összemosódott
Csak érne már véget ez az egész
És lenne minden olyan, mint rég
Édes áldozat ez mások számára
Úgy érzem, most életben maradtam
Hol a remény, hol találom?
A fényben talán kiutat találok
S ott egy létrán felkapaszkodom…
S minden jobb legyen, csak azt kívánom.

Remény (telen)

Néha nem tudja az ember, mitévő is legyen a sok gond közepette, melyek egyik napról a másikra váratlanul felhalmozódtak előtte. Elbizonytalanodik és kétségbe esik. Történik vele valami negatív dolog, egyszer csak ott találja magát minden szörnyűség közepette. Azonnal elkezd kapkodni, töpreng, keresi a megoldást. próbálja kijavítani a csorbát, de mivel minden erejével azon van, hogy helyrehozza a hibát, egyre csak még többet halmoz fel. szép lassan szembetűnővé válik, hogy ezáltal csak tovább ront a már amúgyis kedvezőtlen helyzetén…. nem szabadna kétségbe esni, aggódni, félni hogy nem sikerül visszaállítani a dolgokat a rendes kerékvágásukba. néha elég lenne csak várni türelemmel. hagyni, hogy a probléma magától oldódjon meg. persze néha mi is kellünk hozzá, de azzal, ha egyfolytában ezen rágjuk magunkat, csak még rosszabb lesz. az idő az , ami meg tudja oldani a dolgokat. "Előző nap még nélküle is volt értelme az életemnek. Most viszont szükségem volt arra, hogy mellettem legyen, hogy meglássam a dolgok valódi fényét."

Élni vagy égni?

"Az emberek általában akkor halnak meg, amikor éppen nem gondolják, hogy meg fognak halni."

Én sosem tennék ilyet… ha valaki azonban tényleg meg akar halni, az meg is teszi, aki meg nem , az pedig csak vagdalkozik a szavakkal és közben csak arra vágyik, valaki figyeljen már rá, vegyék észre. Nekem viszont az a tapasztalatom, hogyha egy embert, aki már amúgyis sajnálja magát még jobban el kezdenek sajnálni, akkor az biztos út az öngyilkosság felé. Viszont, ha józanul beszélsz vele, és - ez most furcsán fog hangzani - nem mész bele a “sajnáljuk őt együtt, olyan szerencsétlen, és persze, meg van minden oka rá, hogy,..” játékba, akkor talán sikerül őt kibillentened a rezignáltságból, megmutatod neki, hogy milyen a normális, és lehet, hogy ezzel többet segítesz neki, mert látja az utat, amin el kell indulnia visszafelé. Persze ez nem mindenki esetében igaz. Az öngyilkosság az a cselekedet, amelyet akaratosan, közvetlenül és tudatosan követ el valaki annak érdekében, hogy kioltsa saját életét. Az öngyilkosság gondolata általában akkor fogalmazódik meg valakiben, amikor a lelki terhek felülkerekednek azokon a megküzdési stratégiákon és azokon az erőforrásokon, amelyekkel az egyén megpróbálja megoldani a problémáit. Ez a kétségbeesés annyira erős, hogy a halálvágy felülkerekedik minden olyan gondolaton, amely a család és a hozzátartozók érzéseit érinti.Nehéz eldönteni, hogy aki valóban kijelenti, hogy ő már nem akar élni, az mennyire gondolja mindezt komolyan. Figyelni kell egy ilyen kijelentés kapcsán. Csak aki nem gondolja komolyan annál már más a helyzet. Azok , akik tényleg komolyan elhatározzák, hogy ők most véget vetnek az életüknek, azoknál ez nem egy hirtelen felbuzdulásból elkövetett cselekedet. Sokakban már hónapokkal a tett előtt érződik a lemondás, a halálvágy. Az öngyilkosság nem egy betegség. És ha valaki törődik az illetővel, elkerülhető. Ahhoz viszont, hogy ez az állapot bekövetkezzen, sok tényező pillanatnyi kedvezőtlen, tragikus együttállása szükséges. E tényezők nem egyik napról a másikra jelennek meg, hosszú ideje lappanghatnak a háttérben, és legtöbbjük felismeréséhez nincs szükség szakemberre. Mindehhez egy mély, hosszan tartó depressziós periódus vezet el. Valaki nem tudja feldolgozni más elvesztését, valaki olyan szinten maga alá kerül, eljut egy olyan mélypontra, ahonnan már nem akar és nem is hiszi hogy képes visszajönni, ezért már nem is próbálkozik vele. Az ilyen szintű reménytelen dolgok, lemondás, céltalan viselkedés… (is) juttatják el oda, hogy életének értelmét nem látván kimenjen a panelház tetőterére és levesse magát onnan. Az emberek csak félve nézik, a pletykák keringenek, de valójában senki sem érti, ezt mi okozta. Talán nem is érdekli őket. Pár napig beszélnek róla. De kevesek tudják/értik, valójában mi volt ennek a magja, az mozgatóeleme. Csak azt látják, hogy egy depressziós életunt reménytelen ember élte az életét, zárkózott volt, nem beszélgetett senkivel, nem voltak barátai. Egyik nap pedig megunt mindezt és úgy döntött, nem kell neki ez a szar, ő már eleget élt, és végez magával. Mindenki továbblép. De ha fontos volt ez az illető, annak ez a tragédia mindig fáj. És ott lesz benne ez örökké. Ez a tüske benne él és fáj neki. Minden nap, ugyanúgy. És az fáj a legjobban talán, hogy ezt az embert sokan szerették és mellette álltak csak ő maga egyszer csak bebeszélte magának, hogy mennyire értelmetlen minden és teljesen lehúzta magát a mélybe. Bárki juthat olyan állapotba, ahol az önpusztítás közeli, szinte kézzelfogható veszéllyé válik. Nincs öngyilkosságra immunis ember. Van, aki azért teszi ezt, mert mindenki elpártolt tőle, nincsen senkije, elhagyta a szerelme, nincsenek barátai, a munkahelyéről elbocsátották, senki se szereti. Őket még valahol meg is tudom érteni. Magányosan, mindenkitől távol talán én is eljutnék ide. Ám van egy olyan réteg, amely felfoghatatlan, mért teszi ezt. Van egy irányzat, amely erre készteti a fiatalokat. amely addig nyomassza őket, gyötri őket belülről, mígnem tényleg úgy érzik, ők azok , akik átélik a világ fájdalmait. Holott hazamennek és ott várja őket a család meleg vacsorával. Az, hogy egy fiatalkorú idáig jut, én őket valahogy sehogy sem tudom sajnálni. Valahol még szánalmat is érzek irántuk. Sok ember van, akik gyerekkora nem volt kellemes és szerintem senki sem élte volna át szívesen. Ám mégis élnek még , mégis boldogok és mégis képesek voltak túltenni magukat a nehéz időszakon. Nekik mért nem megy? Mért kell meghalni akkor, amikor igazán az ember még nem is élt igazán?! Egy 20 éves emberre, sőt, én egy 30 évesre sem mondanám azt, hogy élt már igazán, hogy tud mindent az életről, hogy már átélt mindent. Most meghalni csak azért, mert egy fiú elhagyott? Értelmetlen. Meghalni csak azért, mert nem megy az iskola, mert nem érzem magam jól otthon, mert nem szeretem a gimnáziumot? Csupa csupa érteletlen dolog. Ezeken túl kell esni. Tudom, hogy nem egyszerű, de túl át kell mindenkinek lépnie ezeken a lépcsőkön. Egy olyan embernek, aki minden akadálynál elveszik, valóban mi értelme az életének? Ha mindenben csak fájdalmat lát, ha sosem képes meglátni semmiben sem a szépet. Fel kell állni, erősnek kell lenni. Nem szabad feladni. Mindent meg lehet bocsátani, mindig ki lehet békülni, mindent meg lehet oldani, csupán elszántság, megbánás és akaraterő kell hozzá. Nem szabad lemondani soha semmiről. Mindig menni kell tovább át az akadályokon, mert csak így lehet erős jelleme valakinek. Csak így lesz képes valaki átvészelni a világ fájdalmait, mert a világ valóban gonosz és tényleg sok fiatalt és olyan embert tesz tönkre, akik nem érdemlik meg.

“Az emberről és az életről csak akkor lehet fogalmunk, ha magunk is legalább egyszer eljutottunk az öngyilkosság szélére, vagy az őrültség küszöbére.” Goethe

Megváltoztatja az életed...

"A Zahir arabul azt jelenti: látható, jelenlévő, valami, amit nem lehet nem észrevenni. Valami vagy valaki, amivel vagy akivel ha egyszer kapcsolatba kerülünk, lassacskán elárasztja az elménket, míg végül már semmi másra nem tudunk gondolni. Ez lehet szentség, vagy őrület." van egy személy, aki csak feltűnik előtted és része lesz az életdnek. nem ismered, nem beszélsz vele, nincs róla különösebb véleményed. nem tudsz róla semmit sem. csak látásból ismered. de ott van mindennap, ahol te is dolgozol. ám egyszer eljön az a perc, amikor a helyzet úgy kívánja, hogy beszélj vele. ez a beszélgetés azonban nem várt érzéseket hoz elő benned. hamarosan bánod, hogy nem egy körben mozogsz vele, mert érdekel téged ez a személy, mert megérintett. a viselkedése olyan hatással volt rád, hogy elhiszed, képes lennél változni is miatta, akár jobban megismerni önmagad. ha többet lennél vele… de nem beszéltek. telik az idő. néha ráköszönsz, amikor látod a folyosón elsuhanni, mint egy árnyat. de akárhányszor megpillantod őt, szemedben mindíg látni fogod azt a fél órát, amelyet akkor átéltél… lassan ár te is tudod, hogy képes vagy változni nélküle is, mert ő csak azért kellett, hogy útnak indítson téged. ha pedig valóban jelentett neked valamit az a rövid időtartam, később lehetsz te is egy olyan személy, aki egyszer egy napon váratlanul belép más életébe és változásokat idéz elő benne…

"Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel. Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod."