Szombat volt. A várva várt szombat. Mégis amikor el kellett volna indulnom, hirtelen elment a kedvem tőle és szívem szerint maradtam volna itthon a számítógép előtt. De mégsem tettem, szerettem volna jól érezni magam, vágytam rá. Amint mentem ki a buszra, szakadt a havas eső, de mégsem fordultam vissza. Beértem a városba, már sötét volt minden, az utcákon égett a lámpa és a fények csak úgy vakítottak. Szép volt. felgyúlt bennem ismét a kérdés: vajon én mért nem… ?
Elindultam, mentem végig a sétálóutcán. Amint ott sétálgattam, hirtelen magány köszöntött rám, láttam fiatalokat, akik szintén oda indultak, de én mégis egyedül voltam, teljesen egyedül. Ezt az érzést csak tovább fokozta az, amikor végre odaértem a séd-filmszínház elé. Hirtelen nem tudtam, hol van a bejárat, merre keressem. Végül a hátsó lépcsőn lemenve megláttam az autót, azt a híres autót, amelyet akkor már harmadszorra láttam. Közelebb haladva már hallottam is valami kellemes lágy zenét. Az arcomra vidámság költözött, de amint beléptem, megvettem a jegyet, hirtelen miden örömöm eltűnt és nehezen találtam rá ismét. bevallom, már nem is kerestem. Az épület kicsi volt, csodáltam is, hogy ennyien elfértünk ott. A színparól ne is beszéljünk. Az énekesnek semmi esélye nem volt arra hogy mozogjon jobbra egy fél métert. A színpad fölött volt egy viszonylag nagyméretű zászló, veszprémi est felirattal. Először felmértem a terepet, majd megnéztem, hány óra van. Fél kilenc felé járt az idő, hamarosan kezd az előzenekar. Beálltam a bárpulthoz, hogy úgysincs itt senki se, leiszom magam, aztán mégis egy doboz cigaretta mellett döntöttem, remélvén, hogy ha majd kérek tűzet, megkérdezi valaki, hogy mijáratban vagyok, de csak egy mosolyt kaptam. Minden reményem elszállt. Amint telt az idő, a tömeg közeledett a színpad elé, gondoltam, nekem is ezt kéne tennem, beálltam a színpad elé, pont a második sorba, aztán szép lassan megjelent az előzenekar, a hijackband. Valami jamie winchesteres zenét játszottak, eszembe jutott az a koncert, amikor tavaly nyáron a völgyben láttam jamie winchestert és a sun city-t, és leadták a vertigot. na igen., ha az ember magányos akkor van ideje gondolkodni és eszébe jutnak ilyen múltban már rég elveszett emlékekképek is…
Sok idő kellett ahhoz, hogy feloldódjak, de amikor meghallottam pár ismerős dalt, akkor elkezdtem rá automatikusan lépkedni, aztán amikor meghallottam a vodafone-os csengőhangot.. egyedül én énekeltem a szöveget és az jó volt. Aztán véget ért az előzenekar koncertje. Sokan elmentek. Én pedig nem tudtam belépni az első sorba, mert feltűnt egy köteg nálam sokkal fiatalabb lány, vagy inkább kislány, ha pontosan akarok fogalmazni. Amíg a 30Y behangolt, az alatt nem is tudom, mért, de leálltam velük beszélni. De csak addig jutottunk, hogy ajkai vagyok. és valahogy miután elhúzták a LILA függönyt, és meghallottam, hogy �Apádnak végre lett egy olyan szeretője, amit ő álmodott meg magának előre��. Hihetetlenül jó, pozitív érzés árasztotta el lelkemet. a következő dal a defender volt, ami az utóbbi időben a legnagyobb kedvencem lett. Hirtelen elkezdtem magamat jól érezni és ott volt a Beck Zoli és az egész zenekar, és olyan szép volt az egész. A zene, a hangulat és a mondanivaló, hirtelen nem is tudtam, hogy most ez a koncert még a Tankcsapdát és Depressziót is felülmúlja. Aztán egy olyan pillantban sikerült az első sorban találnom magamat, és a zene csak üvöltött, és olyan jó volt. Zoli ismét teljesen beleélte magát a zenébe, látszott rajta hogy teljes szívéből szól most ez. Élveztem a zenét, a koncertet. Hiányzott már az életemből. Aztán egy olyan szólónál kiesett a pengető és én felszedtem és visszaadtam, kaptam egy bujtatott mosolyt és ez jól esett. Véget ért a koncert. Elindultam a ruhamegőrzőbe, kiléptem a kapun, sötét volt. Az utcán már csak egy-két autót lehetett látni, éjfél volt. Elkezdett szólni bennem a zene. Egyre csak azt ismételgettem, hogy "mindenki bánatos, fáj a szívük, mint szembe ha szappanos víz kerül, vagy csordultig tele és esik is a felhőből a földre le..." És elkezdett havazni. Olyan furcsa volt, valahogy ezzel a bánatos dallal azt értem el, hogy ha nem is mindenki , de én bánatos lettem és fájt a szívem. Fájt és joggal fájt.
Amint sétáltam át ismét a belvároson, ami teljesen üres volt, végigszaladt rajtam ismét az, hogy hiába volt jó a koncert és hiába volt akármi, most mégis egyedül sétálok itt veszprémben az éjszaka közepén tök egyedül. Hiába vagyok én akármilyen, mégsem találtam egy embert sem aki eljött volna velem.
Azóta már sokszor hazaértem, de lelkileg ottmaradtam, most is ott állok a sétálóutcán és elmélkedek, vajon hol rontottam el. “El kellett veszítenem, hogy megértsem: a visszaszerzett kincsek íze édesebb, mint a legédesebb méz.”
ott merengve rájöttem,szükségem van egy társra, aki által már nem leszek többé magányos és aki megadja mindazt, amit ettől a nyártól nem kaptam meg, pedig úgy vágytam rá. Aki majd ott lesz velem és fogja a kezem. Nem vagyok én egy olyan ember, akire haragudni kéne, vagy előítéletekkel lenni vele szemben. Az én életem magányos, és véget akarok vetni ennek a szörnyű egyedüllétnek. Kell valaki. Valaki más…
"Sok sebet hordozok, de hordozok magamban olyan pillanatokat is, melyek soha nem történtek volna meg, ha nem merészkedek túl a határokon."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése