A zene az kell (?)

Régen volt ilyen szar napom, nem is emlékszem rá, mikor. Talán megérdemeltem, biztosan szükségem volt egy kis szenvedésre, de ma teljesen a padló alá kerültem. Nem is tudom, mi történt, hogy kerültem én ide, olyan hirtelen jött az egész, csak azt vettem észre, hogy hazajöttem és legszívesebben sírtam volna, de nem tudtam, nem jött ki egy könnycsepp sem a szememből, pedig lehet ám, hogy jót tett volna, utána jobban éreztem volna magam. Ehelyett itt ülök aprót depressziós állapotban a szétesés szélén, és töprengek, méghozzá azon, hol rontottam el?Reggel pedig még örültem is, hogy csak 9-re kell mennem, azt hittem, mekkora lesz ez a mai, még szinte vidáman is keltem fel, mert annyira hittem, hogy jól sül el minden, de hát nem így lett. Végigültem azt a 4 tanórát, ami aztán egyáltalán nem volt megterhelő, és utána tettem a dolgom, ez rendben. Bementem a gyógyszertárba is, elhozni a felírt gyógyszert, aztán siettem a buszra. A megállóban találkoztam Ivettel, aki megkért, hogy ne menjek a gyorsjárattal, hanem azzal, amivel ő is, így aztán tudunk egy darabig együtt menni. Nem volt semmi, ő leszállt én meg továbbmentem Veszprémbe. Hát igen, addigra már nem is esett az eső sem. Ám mire odaértem a zeneiskolába, valahogy teljesen elvesztem. Megláttam azt a sok embert, és nem tudtam, hogy mit kell tennem, most hogyan tovább. És még a Bali sem volt ott a megbeszélt időben a megbeszélt helyen. Így aztán csak álltam a bejárat előtt, hátha jön, de nem érkezett meg. De hirtelen megpillantottam Nagy Csabát, a leendő gitártanáromat. És megkérdeztem, hogy most akkor mi van. Erre ő persze, hogy elkezdett nyaggatni azzal az átkozott szolfézzsal, de hát én hiába mondtam, hogy ez nem megy, nem érdekel, menj el a tanárnőhöz és beszélj vele. Bementem a nagyterembe, ami kb dugig volt emberrel. Többen voltak ott és nagyobb nyomor volt, mint a Volt Fesztiválos Tankcsapda koncerten. De hát mit volt mit tennem, beálltam a sorba. Aztán már vagy egy jó bő fél órája vártam reménytelenül, amikor valaki beszólt nekem, hogy ne tolakodjak már, mert hogy ez nem igazságos vele szemben, de hát nekem itt elpattant valami. Nekem ne ugasson ez a gyökér, mondom neki, hogy én Ajkáról jöttem, és ma még szeretnék hazaérni, mert délután már nem nagyon jönnek nekem buszok, erre ő meg elkezdett velem kötekedni, hogy neki meg 3 gyereke van blablabla, meg még egy másik nő is lekezdett nekem esni, na mondom, kész vagyok. már ott tartottam, hogy nem érdekel ez az egész én nem erre születtem, ez nem értem van… Aztán úgy jó egy óra sorban állás után rendesen felment bennem a pumpa, hogy mikor fogok én innen eljutni. És akkor végre én is sorra kerültem. Rögtön azzal jöttek, hogy KELL járnom szolfézsra meg stb. És miután úgy döntöttem, beadom a derekamat, akkor meg kitalálta a nő, hogy keressem elő a bizonyítványomat. Na hát azt meg a veszprémi zeneiskola lenyúlta. Jó, keresd meg akkor a Csabát, jó elmegyek hozzá, aztán mi van, hát biztos te voltál a hülye, mert tuti te raktad el valahova. Aztán mire megértették, hogy ők basztak el valamit, megint eltelt egy óra. Aztán megkérdeztem, mikor mehetek órára, hát pont amíg szenvedtem a szolfézzsal, valaki lestoppolta a hétfőmet, erre mehetek majd csütörtökön. Méghozzá úgy, hogy itthon vagyok egy órát és utána még rohanni oda. Mondom, köszönöm. Aztán annyira betelt nálam a pohár a végén, hogy úgy döntöttem, lemondom a fenébe az egészet, mert elegem van!!! És akkor én is eljutottam arra a pontra, hogy nekem már nem kell semmi, hagyjatok békén ennyi, és éreztem, hogy nekem is kell most pár szem abból a “leszarom-tablettából”. De hát olyan meg senkinél sem volt. Így aztán végs elkeseredésemben oda jutottam, hogy lemondom az egészet a picsába, oda is mentem a portás nőhöz, és akkor mondta, hogy akkor visszaadja a pénzt és ez után nincs is miről beszélnünk, mert akkor valaki mást felvesznek a helyemre. És akkor nem is tudom, mi, de valami belémhasított és könyörgött, hogy ezt NE tegyem, mert ezt bánni fogom egész életemben, nekem a gitár az életem, és most döntenem kellett. És láttam magamat a könnyeimben, 10 év múlva úszni és akkor hallottam, amint azt mondta a leendő énem, hogy nehéz volt és nagyon nem bírtam, de mégis megcsináltam és nem adtam fel és sikerült. Gondolkodás nélkül azt mondtam, mégis maradok és már rohantam is vissza a szolfézstanárnőhöz, hogy én jövök órára és végigcsinálom. Történjen bármi én erős leszek. Éreztem, hogy ez az elhatározás ajtaján kopogtat. Besoroltak órára és azonnal rohantam is ki, hogy akkor majd megyek haza, amikor a bejáratnál megláttam a Sebesi Balázst. Kétségbeesve megöleltem és magamhoz szorítottam, most az egyszer örülök, hogy megfagyott miattam. Annyira jó érzés volt újra látni, megint beszélni vele. legfőképpen az segített, míg öleltem, valaki tartotta bennem a lelket. tudtam, hogy most ő kell nekem. Felinvitált hozzájuk egy ebédre, aztán rövid beszélgetés után persze felkerült a tálcára az én kedvenc témám, az otthoni viszonyok. Végre rendbejöttem és akkor ez van. Rájöttem, hogy ha egyszer rocksztár leszek, akkor aztán tényleg joggal mondhatja majd mindenki, hogy te is azért vagy az, aki vagy, mert így próbálom kiénekelni magamból a gyerekkori sérelmeimet. Úgy érzem, vannak és lesznek is. Aztán hazajöttem, a buszon találkoztam a Petró Katival, mondott egy elég érdekes dolgot, hogy az ő egyik volt osztálytársa terhes. Ezen elgondolkodtam, ez nagyon durva. Jó, mondjuk e téren szerintem egyik korombeli se szólhat de én legalább nem vagyok 3 hónapos terhes!!! Mondjuk hogy valakinek ennyi esze legyen.. Akkor már megértem.. Aztán hazajöttem és feljöttem msn-re. És amikor az ember már azt hinné, ennél már nem lehet szarabb, kiderül, hogy mégis. És fenn volt a csilla is és megint lebaszott hogy mit írtam kommentárt a mindegy, valahova A kérdés az volt, hogy szeretem-e a torresgyökeret, és erre én megírtam a véleményemet, ami így hangzott:”fúj, utálom őket, mert tönkrebaszták a barátságomat a csillával, és ezt sosem felejtem el, szal utálom az egész bandát. bocsa”na mindegy erre jött a válasz és ma úgy összevesztünk, hogy ihaj. Nem tudom, mért, na de most meg már bánom az egészet, de hiába. Majd eltelik egy kis idő és akkor majd minden szebb lesz, csak most ez így eléggé fáj, de nem tudok mit tenni, úgy érzem az egészet én idéztem elő. De most nekem erről fáj beszélnem… tudod nagyon nehéz elengedni valakit úgy örökre, hogy itt már szerepel a soha szó. én mindígis hittem, hogy ezt meg lehet még menteni, bár tudtam, ennek az esélye annyi, mint hogy én egyszer a zenélésből megélek.. ezt a napot kínként éltem meg. és nem vágyom még több ilyen napra. én amúgyis magam alatt vagyok, nem kell , hogy még valami tetőzze ezt az érzetet… Kérdezem én, mi jöhet még ezek után?!=( "Álmodni könnyű, egészen addig, amíg nem kell tennünk érte semmit. Mert nem kell szembenéznünk a kockázattal, a kudarccal, a nehéz pillanatokkal, és amikor megöregszünk, nyugodtan hibáztathatunk másokat - a szüleinket, férjünket, a gyerekeinket -, amiért nem valósítottuk meg az álmainkat."