Élni vagy égni?

"Az emberek általában akkor halnak meg, amikor éppen nem gondolják, hogy meg fognak halni."

Én sosem tennék ilyet… ha valaki azonban tényleg meg akar halni, az meg is teszi, aki meg nem , az pedig csak vagdalkozik a szavakkal és közben csak arra vágyik, valaki figyeljen már rá, vegyék észre. Nekem viszont az a tapasztalatom, hogyha egy embert, aki már amúgyis sajnálja magát még jobban el kezdenek sajnálni, akkor az biztos út az öngyilkosság felé. Viszont, ha józanul beszélsz vele, és - ez most furcsán fog hangzani - nem mész bele a “sajnáljuk őt együtt, olyan szerencsétlen, és persze, meg van minden oka rá, hogy,..” játékba, akkor talán sikerül őt kibillentened a rezignáltságból, megmutatod neki, hogy milyen a normális, és lehet, hogy ezzel többet segítesz neki, mert látja az utat, amin el kell indulnia visszafelé. Persze ez nem mindenki esetében igaz. Az öngyilkosság az a cselekedet, amelyet akaratosan, közvetlenül és tudatosan követ el valaki annak érdekében, hogy kioltsa saját életét. Az öngyilkosság gondolata általában akkor fogalmazódik meg valakiben, amikor a lelki terhek felülkerekednek azokon a megküzdési stratégiákon és azokon az erőforrásokon, amelyekkel az egyén megpróbálja megoldani a problémáit. Ez a kétségbeesés annyira erős, hogy a halálvágy felülkerekedik minden olyan gondolaton, amely a család és a hozzátartozók érzéseit érinti.Nehéz eldönteni, hogy aki valóban kijelenti, hogy ő már nem akar élni, az mennyire gondolja mindezt komolyan. Figyelni kell egy ilyen kijelentés kapcsán. Csak aki nem gondolja komolyan annál már más a helyzet. Azok , akik tényleg komolyan elhatározzák, hogy ők most véget vetnek az életüknek, azoknál ez nem egy hirtelen felbuzdulásból elkövetett cselekedet. Sokakban már hónapokkal a tett előtt érződik a lemondás, a halálvágy. Az öngyilkosság nem egy betegség. És ha valaki törődik az illetővel, elkerülhető. Ahhoz viszont, hogy ez az állapot bekövetkezzen, sok tényező pillanatnyi kedvezőtlen, tragikus együttállása szükséges. E tényezők nem egyik napról a másikra jelennek meg, hosszú ideje lappanghatnak a háttérben, és legtöbbjük felismeréséhez nincs szükség szakemberre. Mindehhez egy mély, hosszan tartó depressziós periódus vezet el. Valaki nem tudja feldolgozni más elvesztését, valaki olyan szinten maga alá kerül, eljut egy olyan mélypontra, ahonnan már nem akar és nem is hiszi hogy képes visszajönni, ezért már nem is próbálkozik vele. Az ilyen szintű reménytelen dolgok, lemondás, céltalan viselkedés… (is) juttatják el oda, hogy életének értelmét nem látván kimenjen a panelház tetőterére és levesse magát onnan. Az emberek csak félve nézik, a pletykák keringenek, de valójában senki sem érti, ezt mi okozta. Talán nem is érdekli őket. Pár napig beszélnek róla. De kevesek tudják/értik, valójában mi volt ennek a magja, az mozgatóeleme. Csak azt látják, hogy egy depressziós életunt reménytelen ember élte az életét, zárkózott volt, nem beszélgetett senkivel, nem voltak barátai. Egyik nap pedig megunt mindezt és úgy döntött, nem kell neki ez a szar, ő már eleget élt, és végez magával. Mindenki továbblép. De ha fontos volt ez az illető, annak ez a tragédia mindig fáj. És ott lesz benne ez örökké. Ez a tüske benne él és fáj neki. Minden nap, ugyanúgy. És az fáj a legjobban talán, hogy ezt az embert sokan szerették és mellette álltak csak ő maga egyszer csak bebeszélte magának, hogy mennyire értelmetlen minden és teljesen lehúzta magát a mélybe. Bárki juthat olyan állapotba, ahol az önpusztítás közeli, szinte kézzelfogható veszéllyé válik. Nincs öngyilkosságra immunis ember. Van, aki azért teszi ezt, mert mindenki elpártolt tőle, nincsen senkije, elhagyta a szerelme, nincsenek barátai, a munkahelyéről elbocsátották, senki se szereti. Őket még valahol meg is tudom érteni. Magányosan, mindenkitől távol talán én is eljutnék ide. Ám van egy olyan réteg, amely felfoghatatlan, mért teszi ezt. Van egy irányzat, amely erre készteti a fiatalokat. amely addig nyomassza őket, gyötri őket belülről, mígnem tényleg úgy érzik, ők azok , akik átélik a világ fájdalmait. Holott hazamennek és ott várja őket a család meleg vacsorával. Az, hogy egy fiatalkorú idáig jut, én őket valahogy sehogy sem tudom sajnálni. Valahol még szánalmat is érzek irántuk. Sok ember van, akik gyerekkora nem volt kellemes és szerintem senki sem élte volna át szívesen. Ám mégis élnek még , mégis boldogok és mégis képesek voltak túltenni magukat a nehéz időszakon. Nekik mért nem megy? Mért kell meghalni akkor, amikor igazán az ember még nem is élt igazán?! Egy 20 éves emberre, sőt, én egy 30 évesre sem mondanám azt, hogy élt már igazán, hogy tud mindent az életről, hogy már átélt mindent. Most meghalni csak azért, mert egy fiú elhagyott? Értelmetlen. Meghalni csak azért, mert nem megy az iskola, mert nem érzem magam jól otthon, mert nem szeretem a gimnáziumot? Csupa csupa érteletlen dolog. Ezeken túl kell esni. Tudom, hogy nem egyszerű, de túl át kell mindenkinek lépnie ezeken a lépcsőkön. Egy olyan embernek, aki minden akadálynál elveszik, valóban mi értelme az életének? Ha mindenben csak fájdalmat lát, ha sosem képes meglátni semmiben sem a szépet. Fel kell állni, erősnek kell lenni. Nem szabad feladni. Mindent meg lehet bocsátani, mindig ki lehet békülni, mindent meg lehet oldani, csupán elszántság, megbánás és akaraterő kell hozzá. Nem szabad lemondani soha semmiről. Mindig menni kell tovább át az akadályokon, mert csak így lehet erős jelleme valakinek. Csak így lesz képes valaki átvészelni a világ fájdalmait, mert a világ valóban gonosz és tényleg sok fiatalt és olyan embert tesz tönkre, akik nem érdemlik meg.

“Az emberről és az életről csak akkor lehet fogalmunk, ha magunk is legalább egyszer eljutottunk az öngyilkosság szélére, vagy az őrültség küszöbére.” Goethe