Több, mint rajongás.

Sosem felejtem el azt a napot, amikor egy fárasztó hét után ismét hazaértem Zircre. 5ödikes vagy 6odikas lehettem. Bementem a nagybátyám szobájába. Ott volt a kezében egy gitár. Amikor először a kezembe fogtam, a testemet átjárta a hideg. Elkezdtem csak úgy találomra pengetni, lefogni bundokat, bár akkor még semmit sem tudtam eme hangszerről. De annyira tetszett, olyan szép hangzása volt, életemben először éreztem, hogy a zene által képes lehetek valami nagyot alkotni. Nyárra elkértem a hangszerét, és próbálgattam otthon tanítani magam, de hamar be kellett látnom, ha így folytatom, sosem leszek gitáros. Egy őszi napon a barátnőm azt mondta, kísérjem le az ajkai zeneiskolába, be szeretne iratkozni gitároktatásra. Meglepődtem, sosem említette, hogy tudna játszani. Hazamentem és egész délután könyörögtem otthon, hogy adjanak pénzt az oktatásra, én meg akarok tanulni zenélni, engem ez érdekel. Végül kifizették a 10 ezer forintot a fél évre. Hétfőnként jártam, iskola után. Szerettem menni. Bár a decemberi előadásom borzalmas volt. Szörnyen magam alá zuhantam, hogy fél éve járok és nem tudok semmit sem , fájt belátni, hogy nem jutottam el sehova sem eme idő alatt. De nem adtam fel. Utána minden nap 2 órát ültem a gitár előtt és játszottam rajta. Már maga az érzés, a kezembe fogni, olyan sokat jelentett nekem. Év végére eljutottam egy nagyon jó szintre és jelessel levizsgáztam. Ám ekkor bejelentette a tanárnőm, hogy megszűnik Ajkán a gitároktatás. Ismét fájdalom költözött lelkembe, de én úgy éreztem, nem adhatom fel, én erre születettem és a zene által egy más ember lettem. Mindig játszottam, ha bánatos voltam, csak odaültem és megnyugtatott. A zene az életem értelmévé vált. Tudtam, nem adhatom fel.Elmentem veszprémbe, ahol túljelentkezés volt a zeneiskolában. Megkértek hogy játsszak le egy darabot. Olyannyira elnyerte tetszésüket tudásom és elhatározásom és hitem, hogy délután felhívtak, felvettek. Bele sem gondoltam akkor még abba, mit is vállalok el. Év elejétől azonban kezdődtek a gondok. A következő emlékem a zeneiskoláról a legelső bejegyzésem. Borzalmas órarendet kaptam. A hétfőm abból állt, hogy elmentem Ajkára a suliba, onnan pedig egy órát buszoztam Veszprémbe. 6ra hazaértem. Fáradt voltam, lassan már időm se volt leülni játszani. Csütörtökönként pedig még Herenden át is kellett szállnom Veszprémbe. Elég kellemetlen volt. A dolgot csak tetőzte az, hogy tönkrement a hangszerem. És kezdtem egyre zuhanni, egyre mélyebb depresszióhullám vett körül. Aztán amikor ott sétáltam Veszprémben délutánonként a sétálóutcán , le a zeneiskola felé, furcsa érzés költözött belém. Olyan magányosnak éreztem magam a sok ember között.Aztán egy napon megismertem a Szabit. Hatalmas változást hozott az életembe. Döntés elé állított. Vagy ő vagy a gitározás. A kettő nem ment együtt. Nem bírtam még elmenni Zircre is szerdánként és még hétfőn meg csütörtökön is Veszprémbe gitározni és szolfézsra járni. Egyszerűen kimerültem.De. beleszerettem. Kezdett egyre többet jelenteni nekem. És úgy éreztem, ennek a kapcsolatnak van jövője. Elvették tőlem a gitáromat. Kiiratkoztam a zeneiskolából.Már nem járok arra. De megérte. Szabolcs által ismételten egy jellemváltozás következett be. De a gitáromat még mindig sajnálom. És hiányzik. És tudom, hogy amint lesz rá pénzem, veszek egyet. Mert ez a hangszer akkor is fontosabb az életemnél is. Olyannyira szeretem. És annyi mindenről lemondtam miatta. Túl sok dolgon mentem keresztül vele. Szeretem és szükségem van rá. Első ízben ez lennék én és életem két nagy szerelme. A gitár és Szabi. Mindkettőt nagyon de nagyon szeretem. És az életemet jelentik. "Az életben épp az az érdekes, hogy egy-egy álmot valóra lehet váltani."